„Engem a magányos út üvegharangja alatt sosem érdekeltek az irányzatok, trendek, divatok; fel sem merült bennem, hogy bármilyen művészeti csoportosuláshoz szegődjek, és ellentétben a Hagyománnyal, sosem éreztem késztetést arra, hogy kortárs művészeti impulzusokkal fermentáljam saját munkásságom szellemi altalaját” – vallja Szőcs Miklós TUI[1] azzal az önmagában bízó eltökéltséggel, amely voltaképpen a kezdetektől napjainkig meghatározza pályáját.
Szőcs Miklós TUI 1953-ban született Budapesten. Gimnáziumi tanulmányait esti tagozaton végezte, majd levelezőként érettségizett. Ifjúkorában többféle szakmát kipróbált, dolgozott mechanikai műszerészként és grafikai műhelyben is. 1974-ben felvételt nyert a Magyar Képzőművészeti Főiskolára, ám a szigorú akadémiai keretek nem bizonyultak számára megfelelőnek, ezért rövid idő után elhagyta az intézményt. Választása azt is jelentette, hogy művészi indulását nem valamely nagynevű mester követése, hanem magányos kísérletezések és felfedezések fogják kijelölni. Anyaghasználatát és szemléletét így évek kemény munkájával alakította, egyszerűbb tárgyak megformálásától jutva el a mind szofisztikáltabb szobrászi feladatokig.
Készülő műtárgyai sokáig megőrizték használati funkcióikat – ha úgy tetszik, alkalmazott művészi jellegüket: játékok, hintalovak, sakkfigurák, marionettbábok, bútorok kerültek ki a keze alól. Formailag a reális ábrázolás és a fantázia határán mozogtak, figuratív jellegük mellett kifinomult ornamentikus minőséget hordoztak. TUIt anyagválasztása mindmáig következetesen a fához köti: a természetes erezet, a színek és a textúrák jelentik számára a legfőbb kifejezési lehetőséget. Szívesen folyamodik különleges, ritka, olykor rendkívül drága faanyagokhoz éppúgy, mint különféle rétegelt lemezek tömbszerű megmunkálásához. A tárgyak, edények, bútorok immár nem a használhatóság révén nyernek értelmet, a felületek plasztikai ereje, fény és árnyék dinamikája teremti meg különös atmoszférájukat, és az idők folyamán egyre inkább előtérbe került az az igény is, hogy transzcendens gondolatok hordozóivá váljanak.
Művészi fejlődésében meghatározó volt számára egy korai, még az 1980-as években tett thaiföldi utazása. Ekkor szembesült azzal, hogy a műalkotások nem létezhetnek elszigetelten: minden beágyazódik valamely kulturális-artisztikus közegbe, amely értelmet és hátteret ad neki. Ez a felismerés tovább mélyítette érdeklődését a vallás- és szellemtörténeti hagyományok iránt. Művészetének szellemi forrásait egyszerre meríti a keleti és a nyugati magas kultúrákból; nem pusztán idézi vagy követi e tradíciókat, hanem a közöttük lévő átjárhatóságot, az eszmék áramlásának lehetőségét keresi. Egyik vallási felekezethez vagy szellemi iskolához sem kötődik kizárólagosan; megközelítése szinkretikus, ami abból a szemléletből fakad, hogy a különféle eszmerendszerek mélyén közös alap húzódik meg, amit vizuális formába lehet önteni.
A kilencvenes évek legjellegzetesebb motívumhasználatát az állatfigurák (zebra, teknős, béka, leguán, pávián, gepárd stb.) sokoldalú feldolgozása jelentette. E sorozat csúcspontjaként az évezred végére készült el a művész legismertebb remeke: a Jaguár. A szemlélő talán fel sem tételezné, hogy a vibráló fa-rácsszerkezet létrehozását – amely az állatszobrot egyszerre avatja légiessé és dinamikussá – gyurmából való modellezés előzi meg, és ennek minuciózus szabadkézi másolataként születik meg a végleges, faragott verzió.
Ez a kifinomultan formált üreges jelleg a látvány szintjén is megjeleníti azt a számára oly fontos koncepciót, amellyel számos vallásban találkozhatunk, miszerint a test „a lélek edénye”, a lélek pedig „Isten edénye”. „Egy ideje már munkáim voltaképpen edények – állítja TUI –, melyek minden formai attraktivitásukkal együtt csak mintegy foglalatát, héját képezik a bennük önmagát kinyilvánító magasabb, láthatatlan erőtérnek, és ugyanezt a sokféleség oppozíciójában megmutatkozó egység vagy teljesség kiegyensúlyozott harmóniáját kívánják érzékeltetni kétfejű figurális műveim. Ennek érdekében szemléleti tisztaságra és technikai perfekcióra törekszem.”[2]
A 2000-es évektől egyre határozottabban fordult az elvontabb, kevésbé verbalizálható formák felé. Bár a figuralitást sohasem tagadta meg teljesen, munkái mindinkább absztrakt jelentéshordozókká váltak. Az Élők könyve (2007) vizuális kapcsolata a könyvvel mint tárggyal még azonnal felismerhető, az értelmezés lehetőségeire a cím – mint az egyiptomi Halottak könyvének asszociatív oppozíciója – ad iránymutatást. A Csomó sorozat darabjaival a tízes évektől születő művek szimbolikus tartalma egyre rejtettebb lesz, a látvány elemi szépsége mögött meghúzódó alkotói gondolat felfejtése alaposabb szemlélődést követel a befogadótól. Az elmélyülésben segíthetnek a címek, illetve a művész által megfogalmazott értelmező passzusok.
Szőcs Miklós TUI 1984 óta tagja a Művészeti Alapnak. Első önálló kiállítását 1991-ben rendezte a budapesti Francia Intézetben, azóta számos egyéni és csoportos tárlaton szerepelt. 2012-ben a Magyar Művészeti Akadémia levelező, majd rendes tagjává választották. Munkásságát 2015-ben Munkácsy Mihály-díjjal, 2021-ben Prima Primissima-díjjal, 2024-ben Kossuth-díjjal ismerték el. Ma is Budapesten él és alkot, elszántan követve azt a művészi irányt, amelyet saját indíttatásai, valamint a tradíciók egyetemes tapasztalata alakított ki számára.
Rockenbauer Zoltán,
a kiállítás kurátora
[1] Szőcs Miklós TUI: A művészet aranyfedezete a kiküzdött emberi minőség. Fábián Eszter interjúja. Magyar Hírlap, 2023. június 13. https://www.magyarhirlap.hu/muveszpaholy/20230613-szocs-miklos-tui-a-muveszet-aranyfedezete-a-kikuzdott-emberi-minoseg
[2] Idézi: Gerencsér Kinga: Rendhagyó, különös és titokzatos. Szőcs Miklós TUI Kossuth-, Munkácsy- és Prima Primissima-díjas szobrászművész, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja beszél munkájáról. Faipar, 2024. december 16. https://faipar.hu/cikkek/portre/10612/rendhagyo-kueloenoes-es-titokzatos