Király Gábor legújabb tárlata egy nyitott, az ismeretlenbe tartó alkotói fordulat pillanatát ragadja meg, amelyben a művész korábbi nyers expresszivitását egy fegyelmezettebb, lírai és meditatív vizuális nyelv váltja fel.
Király festészeti univerzuma sokáig egy sajátosan felkavaró, ellentmondásos képi világot tárt elénk, melyben a görcsös, bénult kézmozdulatokkal gesztikuláló, suta vállú, goromba arcú figurák a diszharmónia hordozóiként jelentek meg. Karakterei – cirkuszi artisták, harlequinek mintás és ujjatlan trikóiban, szamárfüles holland sapkáiban – a kíméletlen szókimondást, valamint a társadalmi konvenciókon és az udvariassági szabályain kívülálló, abszolút alkotói szabadságot képviselték. A jelenetek látványvilága a régi flamand mesterek abszurd humorát és mély, morális kritikáját idézte, ahol a figurák állati aspektusai mögött emberi gyarlóságaink mutatkoznak meg egy önironikus, szatirikus görbe tükörben.
A legújabb munkák azonban szemléletváltásról tanúskodnak, amely mind a formanyelv, mind a koncepció szintjén új irányt jelöl ki az életműben. Korábbi, a rút dinamikájára építő ábrázolásmódjától eltávolodva a művész jelenlegi korszaka két, látszólag ellentétes, de egymást kiegészítő irányban bontakozik ki: a monokrómhoz közelítő lírai kék tájképek és a rend gondolata körül szerveződő színes szobabelsők felé. E két párhuzamos világban az alkotó egyaránt a létezés külső és az individuum belső valóságának összhangját kutatja. A színpadra állított ember és a kéklő horizont mögött minden esetben felsejlik a tragikum, az egzisztenciális-ontológiai mélység és az emberi létezés elkerülhetetlen magányossága is.
A kékesszürke ködben úszó tájak a természet zord, mégis poétikus átiratát teremtik meg: időtlen, álomszerű terek, amelyeket melankólia és csend tölt meg. A vizuális narratívát ugyanakkor mély szorongás hatja át. Bár a magányos figurát körülölelő hatalmas vízfelület méltóságteljes mélykék tónusa megnyugvást sugall, a környezet apokaliptikus képet mutat. A képfelületen a festék síró esőként csorog le, mindent elborít az ár, miközben a feketére égett, kiszáradt fák között az alak teljesen egyedül élelmet gyűjtöget. Az árterek fenyegető monumentalitása, a természet ambivalens ölelése és a figura sziszifuszi küzdelme – amint egy elszigetelt földdarabon a mindent elöntő vízárral dacolva óvja a vegetáció apró teremtményeit – a jelen ökológiai reflexiója mellett azt jelzi, hogy valójában mentális tájakon, a lélek mélyerdejében járunk.
Ezt a belső feszültséget a technikai megvalósítás is felerősíti. A durva szövésű zsákanyag rusztikus karaktere és archaikus jellege, a rétegek roncsolása, visszabontása, a kémiailag összeférhetetlen anyagok – pl. víz és olaj – keverése, a földszerű tónusokat teremtő gipsz, grafit és szén együttes alkalmazása a véletlenszerűség hatásait, az idő dimenzióját és az emlékidézés gesztusát teremtik meg a befogadóban.
A festő az úgynevezett Payne-szürkét felhígítva, fátyolszerűen viszi fel a felületre: nem elrejti, hanem „átmossa” a hordozót, így a kép anyaga, a durva vászon maga is a táj részévé válik, rostjai és az alatta lévő melegebb alapozók finoman átsejlenek a transzparens festékrétegen. Ennek az új festéstechnikai eljárásnak nemcsak a texturális hatásai izgalmasak, hanem az általa megidézett tartalmi minőség is: a különböző kék-szürke árnyalatok játékában a fagyos nyugalom, az éjszakai égbolt kozmikus mélysége és a hajnali szürkület békéje egyszerre van jelen.
Ezzel a nyitott, ismeretlenbe tartó tájjal szemben a szobabelsők dobozszerű, zárt rendszert mutatnak, a szabad ösztönös létezés és a szabályozott világ ütköztetésének vizuális metaforáit teremtve meg. A terek intimitását a festészettörténet klasszikus motívumai alapozzák meg: a perspektivikus padló, a jelzésszerű bútorzat, egy kézben tartott tárgy, a tájra nyíló ablak és az ember hű kísérőjeként megjelenő kutya. A tér architektonikus részletei – a padló, az asztal, az ablakpárkány – azonban tiszta szerkesztésű, szigorú, szögletes rendet követnek. Ez a hűvös, geometrikus szabályosság éles kontrasztban áll a figura, a kutya és az ablakból beszűrődő külvilág természetes és nyers formáival, mindazzal, ami eddig a művészt jellemezte. A képekből mégis rendkívüli, meditatív nyugalom árad. Király Gábort éppen ez a feszültség foglalkoztatja: az, hogy miképpen békíthető össze az organikus figura vagy táj vadsága a tér fegyelmével, vagyis a legbelső, állati eredetű, tragikomikus és ellentmondásos emberi sajátosságaink a racionalizált életünk kereteivel.
Király Gábor új, rendszerbe szervezett és harmóniára törekvő alkotásai az ember egzisztenciális magányának és a külvilág felé mutatott szerepszemélyiségének különös szintézisei, ahol az egyén valódi, autentikus belső énje és a külső valóságnak mutatott arca egyensúlyba kerül. Figurái kevésbé vadak, nem pózolnak, nem hordanak ijesztően maszkszerű arcot, kezük nem rándul már csirkelábszerű görcsökbe – nem menekülnek a magány elől hamis társadalmi szerepekbe, de nem is állnak vadul szemben a külvilággal: egy belső szilárd magból kiindulva tekintenek ki a világra.
Legújabb munkái egy olyan alkotói attitűdről tanúskodnak, amely a művészetet nem lezárt igazságnak, hanem a személyiség érésével párhuzamos, folyamatos útkeresésnek fogja fel. Alkotói szemléletmódjának ereje a kísérletezés folyamatának és az átmenetiség sebezhetőségének nyílt felvállalásában rejlik. A kompozíciók változása mögött ugyanakkor mindvégig ott lüktet a klasszikus festői alapállás: a belső vízió legmagasabb szintű megfestésére, az esztétikai igazság és a művészi önazonosság megformálására, azaz a hitelesség megvalósítására való törekvés.
Garami Gréta
a kiállítás kurátora
///////
A 2026-os Frissen-kiállítás Daniel Arasse gondolataiból kiindulva azt a reneszánsz tételt vizsgálja, hogy a műalkotás óhatatlanul tükrözi alkotója egyéniségét. Bár a festészet halálát a fotográfia megjelenése óta, valamint a kapitalizmuskritika felől is többször megjósolták, a műfaj az esztétikai és társadalmi önreflexió révén mindig megerősödve újult meg. A Műcsarnok hetedik egy művész – egy terem – egy kurátor típusú tárlata arra keresi a választ, miért festenek ma a művészek. A személyes tárlategyüttes hat magyar kortárs festő legújabb, egyenesen a műtermekből érkező absztrakt és figurális munkáin keresztül mutatja be a szakma sokszínűségét.
művész-kurátor párok: Bánki Ákos - Reischl Szilvia, Kaszás Réka - Kondor-Szilágyi Mária, Király Gábor - Garami Gréta, Könyv Kata - Fazakas Réka, Menyhárt Tamás - Rockenbauer Zoltán, Verebics Katalin - Nagy Anna Blanka
Partner