„Ogni dipintore dipinge se” – vagyis „Minden festő önmagát festi”, idézi ezt a mondatot Daniel Arasse Művész a műben című híres könyvének utószavában. Azon túl, hogy a 15. században ezt a mondatot számos kiemelkedő hatást gyakorló személynek tulajdonították a (többek között Brunelleschinek, Savonarolának és Leonardo da Vincinek is), valami lényegit ragad meg a gondolat: „benne volt a kor levegőjében az az érzés, hogy a műalkotás óhatatlanul hasonlít alkotójára, akit »felismerünk« benne”1. Érdekes módon az írókkal ellentétben a korszak képzőművészei nem lelkesedtek ezért a tételért. Arasse ezt a következőkkel magyarázza: „Ha a festők elfogadnák, hogy »minden festő önmagát festi«, egyúttal azt is el kellene ismerniük, hogy valami kézműves dolog kerül a művészetükbe, és hogy képtelenek tanújelét adni a sprezzaturának, annak az elegáns hanyagságnak, melynek révén »a művészet elrejti a művészetet«, és amely akkortájt kezdett a művészi magatartás társadalmiasult modelljévé válni.”2 Továbbá: „…ebben a megfogalmazásban a reneszánsz egyik alapvető tétje érhető tetten, nevezetesen az, hogy sikerül-e elismertetni, hogy »a művész egyéniségének« kulcsfontosságú szerepe van a formák megalkotásában, megjelenítésében, illetve ezek történetében.”3 Nem ismertetjük részletesen Arasse gondolatmenetét, csak egy értelmezési vonalat követünk a mostani kiállítás eszmei előkészítéséhez. Arasse a tanulmánykötetében arra volt kíváncsi, „miként sejlik fel a mű tárgyában a művész, az a személy, aki megfestette”.4
Kant zseni-esztétikájával és a romantika korszakával tetőzött a művészegyéniség-központú festészet. Épp ekkor, csaknem kétszáz éve érte el a válság, látszólag egy technikai felfedezés, a fényképezés feltalálásának hatására, és azóta újra és újra felmerül a festészet létjogosultságának kérdése. A mából jól látszik, hogy e viták mindig nagyobb, az egész társadalmat átfogó paradigmaváltások, krízisek részeként lángoltak fel. Ahogy az is tisztán látszik, hogy Rodcsenko 1921-ben a Festészet halála című – a három alapszínt „ábrázoló” – triptichonjának végletes redukcionizmusa nem lezárta a festészetet, hanem más avantgárd alkotókkal együtt új impulzusokat adott annak. Ahogy Douglas Crimp kritikus 1981-ben írt The End of Painting című paradigmatikus esszéjét sem a festészet végét bejelentő próféciának olvassuk, hanem a társadalom és a kapitalizmus kritikájának, amely a festmény egyfajta luxus árucikké válása felől közelítette meg a festészet problematikáját.
A festészetnek mindig is része volt az esztétikai és filozófiai önreflexió, ahogy a társadalmi reflektivitás is, így paradox módon megerősödve jött ki az ilyen természetű vitákból. Ezek alapján méltán kérdezhetjük: miért is festenek ma a festők? Erre is keresi a választ az idén hetedik alkalommal rendezett Frissen kiállítás.
A párhuzamosan bemutatott önálló tárlatokban talán az a legizgalmasabb, hogy lehetővé teszik, hogy teremről teremre vándorolva újabb és újabb festészeti formát, metódust és gondolkodási rendszert ismerjünk meg. A korábbi tárlatokon kiállító művészek vegyes műfajokban alkottak: a festészet, a grafika, a szobrászat, az installációművészet mellett még számos más műfajú munkákat mutathattunk be az egy-egy alkotónak szentelt termekben. 2023-ban rendeztünk egy kifejezetten szobrászati válogatást, amely új tapasztalattal járt az egységes műfajhoz tartozó művek kölcsönhatásával kapcsolatban. Ehhez hasonlóan az idei válogatás a festészetről szól. Ahogy akkor, most is hat festőt választottak az intézmény kurátorai, hogy az adott művészeti ág elmélyültebb ismeretét kapják a látogatók. Ezek a kiállítások nem életmű-tárlatok, mégis, a válogatott munkák az adott művész kiforrott életművébe is betekintést adnak. A kiállított művek között az ábrázolási metódusok alapján vannak figurális és absztrakt képek, stílusuk szerint lehetnek festőiek vagy rajzosak, az ábrázolások témái mitologikus vagy hétköznapi egyaránt. Azaz műfajtól függetlenül a művész stílusával, koncepciójával, gondolkodásával, szokásaival benne van a művében.
Az idei kiállítók, akiknek ezúton is köszönetet mondunk: Bánki Ákos, Kaszás Réka, Király Gábor, Könyv Kata, Menyhárt Tamás és Verebics Kati.
Kondor-Szilágyi Mária, a Műcsarnok vezető kurátora