Az utak mentén álló szakrális emlékek ma is képesek betölteni eredeti rendeltetésüket, lelki funkciójukat – megállítanak, elcsendesítenek, elmélkedésre indítanak. A gabonaföldeken, a határban, a szőlőhegyen, a templomok kertjében vagy a temetőkben álló keresztek és szobrok egykor benépesítették a Kárpát-medencét, mára azonban lassan elenyésznek, állapotuk folyamatosan romlik.
Olasz Ferenc az 1970-es évek óta fényképezi a magyarlakta településeken még fellelhető spirituális örökségünk tárgyi emlékeit. Az egri Tanárképző Főiskola, majd a szegedi József Attila Tudományegyetem magyar-történelem szakának elvégzése után fiatal tanárként kezdett fényképezni: intellektuális érdeklődése közvetlen környezetére irányította a figyelmét. Jó ismerősei, szomszédai, Alsópáhok idős lakói voltak az első portréalanyai, majd a házuk, udvaruk, a falu szélén álló kőkeresztek, a bádog Krisztusok és Máriák. Innen bontakozott ki küldetésként felfogott fotográfusi vándorútja. Munkásságát nem határozza meg tudatos dokumentarista program, intuitív úton közelít a képhez, a hangulatok és érzések vizuális megjelenítésének lehetőségeit keresi. Hat évtizedes pályája során fotográfiái és filmalkotásai a változó társadalmi és természeti környezet utolsó pillanataiban még létező értékeinek fontos lenyomataivá váltak. Napjainkra számos vallási népszokás feledésbe merült és elveszítette eredeti, közösségformáló vagy hiterősítő funkcióját. A hagyományok továbbélése azonban gyakran egy-egy szakrális kisemlékhez kapcsolódik, s nem ritkán a település egyetlen fennmaradt kulturális örökségeként szolgál, sőt, a közösségi emlékezet és identitás hordozóivá is válhat.
A kiállítás címe – Arcodat keresem – idézet az itáliai származású bencés apát, Canterbury Szent Anzelm (1033–1109) legismertebb művéből, a Proslogionból, amely éppannyira ima, mint vágyának kinyilatkoztatása Isten arcának megismerésére. Olasz Ferenc címválasztása bölcseleti szemléletű istenkeresésének önmeghatározása, tulajdonképpen a tevékenységének természetes leírása. Minden fényképe portré, amennyiben megőriz valamit, ami a távollévőt jelenné teszi.
„Kincseket örökítettem meg, melyek az ezeréves Magyarország kultúrájának bizonyítékai, s melyek örökre emlékeztetnek (többnyire) ismeretlen mesterek Isten-dicséretére. Ezek a művészeti emlékek az egyetemes kultúra részei, egy hittel és tehetséggel megáldott nép, a magyarság üzenetét hordozzák. Képeim: meditációk… Hitről, csöndről, a lélek csöndjéről vallanak.”
kurátor: Tulipán Zsuzsanna