Mára már eltűntek az egykori modellek, a lepusztult műtermek, a hetvenes évek Magyarországának divatja vagy az akkori hajviselet; és mindezzel együtt eltűnt valami fontos is: a pillanatba való belefeledkezés élvezete, a kivételesség érzésének bizonyossága. Koncz András fényképei olyan élményt kínálnak, mintha időutazásban vennénk részt. A hetvenes évek közepén találjuk magunkat. Egyfelől a korabeli művészeti élet helyszínei és alakjai tűnnek fel, mint Erdély Miklós, Bódy Gábor, Hajas Tibor; másfelől pedig az akkori művészeti életben döntő szerepet játszó kérdések, témák, problémák.
Koncz képein azonban nemcsak az egykori kellékek és szereplők tűnnek fel, hanem velük együtt a korabeli magyar avantgárd mentalitása is: a művészet úgy vette komolyan magát, hogy közben tökéletesen tisztában volt azzal, hogy a környező világ teljesen súlytalannak tekinti őt.
Koncz András önarcképei a hetvenes évek egyszerre súlyos és mégis törékeny magyar művészetének önarcképei is egyben. Ezek az évek még az éles felvételeken is elmosódottan jelennek meg. Ilyen volt ez az évtized: tele erős és tartós érzésekkel, összességében mégis élettelen és pontatlan. Legalábbis ma, három évtized távlatából ilyennek látjuk. Koncz András viszont, fényképezőgéppel a kezében már akkor is ilyennek látta. Jól működtek az ösztönei: rendszerint akkor és ott kattintotta el a gépét, ahol valami összesűrűsödni látszott.
Földényi F. László találóan jegyzi meg, hogy "a concept art Koncz fényképein Koncz-ept art-tá módosult", hogy "konceptuálisnak tetsző műveinek van egy mélyen személyes jellege, és ez esetenként olyan hangsúlyossá válik, hogy nem engedi, hogy a concept art dogmatikussá merevedjen".
"Koncz András 70-es években készült fényképei egyszerre dokumentumai és műalkotásai a korszak magyarországi művészetének.
Az 1970-es évek egyetemes, közép-európai és magyar művészetében a fényképezés szerepe nyilvánvaló volt, tanúskodnak róla akkori könyvek (Klaus Groh: Aktuelle Kunst in Ost-Europa), kiállítások (Expozíció, Hatvan, Hatvany Lajos Múzeum). A művészettörténeti visszatekintés azonban e témában ritka (Más-kép, Budapest, Ernst Múzeum, 1989, kurátor Gyetvai Ágnes), a feltárás pedig még éppen csak hogy elkezdődött Magyarországon (Rózsa Presszó, 1998, Ernst Múzeum, kurátor Körner Éva).
Koncz András pályakezdő művészként készült fényképei Birkás Ákos, Károlyi Zsigmond, Lengyel András fotóival egyidejűek, de kapcsolódnak a fotó révén, nem professzionális képzőművészek kezdeményezésére megjelent konceptuális művészethez (Erdély Miklós) és élő művészeti eseményeket (Hajas Tibor) dokumentáló fotográfiákhoz is. (Koncz például a maga efemer alkotásait is megörökítette /Vonaleltérítés, Vonaltranszformáció, Televízió átértékelés/, amik mára mint fotók önálló életre is keltek.) A pályakezdő képzőművészek azonban az 1970-es évek közepén - művészeti közegben - olyan redukciót hajtottak végre, aminek eredményeként a fényképezőgépen, modellen, az üres műtermen, művészeti helyszíneken, önmagukon és barátaikon, folyamatos együttlétükön kívül más nem látható a képeken. Ez a tanult és örökölt művészetet elvető redukció a művészet újrakezdése volt, a fényképek ennek igényét dokumentálják (Fogom a munkámat, Önarckép, Akt). Ugyanakkor a fotó kínálta mozgás-, idő-, tükrözés-, fény- és térproblematika (modell-képek, Idő a műteremben, Önarckép I-III) egy később, a 80-as években kibontakozó festészet új, összetett szemléletét alapozta meg."
Keserü Katalin