Átfestett ikonok

Ke­le­men Ká­roly fes­tő­mű­vész ki­ál­lí­tá­sa az Ernst Mú­ze­um­ban

Ku­rá­tor: Gu­lyás Gábor Már több mint három év­ti­ze­de, hogy az egyik leg­je­len­tő­sebb eu­ró­pai fes­té­sze­ti se­reg­szem­le, a fran­cia Musée du Château (Cag­nes-sur-Mer) fesz­ti­vál­já­nak „1ere PA­LET­TE D’OR” díját a Pier­re Rest­any mű­vé­szet­tör­té­nész el­nö­köl­te zsűri egy ifjú ma­gyar mű­vész­nek, Ke­le­men Ká­roly­nak ítél­te.
A hazai mű­vé­sze­ti kö­rök­ben fo­tó­mun­ká­i­ról és „ra­dír­fest­mé­nye­i­ről” akkor már jól is­mert al­ko­tó azzal tűnt ki a nem­zet­kö­zi kö­zeg­ben, hogy nem a di­va­tos tren­dek va­la­me­lyi­két kö­vet­te, hanem au­to­nóm és ere­de­ti módon ref­lek­tált a mo­dern kép­ző­mű­vé­szet meg­ha­tá­ro­zó fo­lya­ma­ta­i­ra. Ke­le­men Ká­roly azóta is a kor­társ ma­gyar kép­ző­mű­vé­szet meg­ke­rül­he­tet­len alak­ja, mű­ve­it ran­gos köz­gyűj­te­mé­nyek őrzik. Mun­ká­i­nak ál­lan­dó ki­in­du­ló­pont­ja a kul­tu­rá­lis em­lé­ke­zet, azon belül is fő­ként a mű­vé­szet­tör­té­ne­ti kánon. Ke­le­men saját té­má­já­vá teszi a mű­vé­szet­tör­té­net jól is­mert fe­je­ze­te­it, úgy, hogy az egyes mű­vé­szek­hez kö­tő­dő stí­lus­ele­mek és kom­po­zí­ci­ós to­po­szok ref­lek­tált ki­sa­já­tí­tá­sá­val és új­ra­al­ko­tá­sá­val rend­re el­té­rí­ti a tan­köny­vek­ben rög­zült tör­té­ne­te­ket.
Az él­ve­ze­tes szel­le­mi ka­lan­do­kat kí­ná­ló ref­le­xi­ók révén előt­tünk fel­tá­ru­ló mű-világ min­dig ide­ig­le­nes, so­ha­sem tel­je­sen vég­le­ges: Ke­le­men mun­kái az örök­ké vál­to­zó múlt, a meg­fog­ha­tat­lan jelen és a ki­szá­mít­ha­tat­lan jövő ér­zé­keny meg­je­le­ní­té­sei. Par ex­cel­len­ce sza­bad művek – és ez tel­je­sen füg­get­len attól, hogy a kor, amely­ben szü­let­tek, mi­kép­pen kor­lá­toz­ta az egyé­nek sza­bad­ság­jo­ga­it. A mű­vé­szet­tör­té­ne­ti be­so­ro­lást is ne­he­zen tűri az élet­mű – bár Ke­le­men mun­kás­sá­ga két­ség­kí­vül ro­ko­nít­ha­tó az app­rop­ri­a­ti­on art tö­rek­vé­se­i­vel, a ma­gyar mű­vész a mo­dern mű­vé­szet emb­le­ma­ti­kus al­ko­tá­sa­it nem egy­sze­rű­en új­ra­for­mál­ja vagy meg­idé­zi, mint pél­dá­ul a pop art ame­ri­kai mes­te­rei, hanem tel­jes egé­szé­ben sa­ját­já­vá teszi.
Leg­is­mer­tebb, iko­ni­kus­sá lett fi­gu­rá­ja egy medve-alak, akibe sok­szor nem könnyű nem be­le­lát­ni a mű­vész szim­bo­li­kus al­te­re­gó­ját. A medve az al­kí­mi­á­ban az anyag első ál­la­po­tá­nak a ki­fe­je­ző­je, egy­szer­re fé­lel­me­tes és ked­ves, egy olyan állat, ame­lyet az ember ki­zá­ró­lag vir­tu­á­li­san, a vá­gya­i­ban és a játék-fan­tá­zi­á­i­ban tu­dott há­zi­a­sí­ta­ni. A ha­gyo­mány sze­rint hosszas téli álma alatt köz­vet­le­nül érint­ke­zik a túl­vi­lág­gal, s az élet akkor sar­jad újra, ami­kor ta­vasszal fel­éb­red és el­hoz­za kö­zénk a trasz­cen­den­cia üze­ne­tét. Ke­le­men mű­ve­i­ben a vir­tu­a­li­tás és a já­té­kos­ság olyan ter­mé­sze­tes­ség­gel buk­kan fel – nem egy­szer klasszi­kus mű­ve­ket ér­tel­mez­ve újra –, akár a já­ték­ma­ci a gyer­mek­kor ön­fe­ledt vi­lá­gá­ban.
Ke­le­men Ká­roly mű­ve­i­ben min­den más­képp van, mint ahogy vár­nánk: a med­vék va­sal­nak, az obe­liszk össze­megy, a hol­tak vi­dá­man né­ze­lőd­nek, a köz­is­mert tör­té­ne­tek vá­rat­lan for­du­la­tot vesz­nek. Ez egy sza­bad világ – sza­bad szel­le­mek­nek.