Vérité exposée - az emlékezetről

Sven Au­gus­tij­nen, David Cla­er­bo­ut, Ana Torfs, Els Van­den Me­ersch

A Fla­mand Kor­mány kez­de­mé­nye­zé­sé­re és nagy­vo­na­lú tá­mo­ga­tá­sá­val meg­va­ló­sult ki­ál­lí­tás Az em­lé­ke­zés és ettől el­vá­laszt­ha­tat­la­nul a fe­lej­tés té­ma­kö­re az utób­bi más­fél év­ti­zed­ben Ma­gyar­or­szá­gon is a tár­sa­da­lom­tu­do­má­nyi gon­dol­ko­dás hom­lok­te­ré­be ke­rült. A kü­lön­bö­ző el­mé­le­tek lé­nye­gé­ben meg­egyez­nek abban, hogy az em­lé­ke­zet sze­lek­tív ter­mé­sze­tű. Arra em­lé­ke­zünk, amire em­lé­kez­ni aka­runk, és úgy al­kot­juk újra em­lé­ke­zetbõl a tör­tén­te­ket, aho­gyan em­lé­kez­ni aka­runk rájuk. De vajon mi be­fo­lyá­sol­ja a sze­mé­lyes em­lé­ke­ze­tet, ami nél­kül nem tér­ké­pez­he­tő fel a tár­sa­dal­mi em­lé­ke­zet mű­kö­dé­se? Mennyi­re tö­re­de­zett, és ho­gyan függ a kon­tex­tus­tól? A Vé­ri­té ex­po­sée – az em­lé­ke­zetrõl címû ki­ál­lí­tá­son be­mu­ta­tott mûvek olyan témák men­tén kap­cso­lód­nak egy­más­hoz, mint az em­lé­ke­zet frag­men­tu­mai, kü­lön­bö­zés és is­métlõdés, hely­ze­tek és ese­mé­nyek új­ra­te­rem­té­se, az új­ra­ját­szás (re-enact­ment) stra­té­gi­á­ja a tör­té­ne­lem­re és em­lé­ke­zet­re vo­nat­ko­zó­an. Sven Au­gus­tij­nen, David Cla­er­bo­ut, Ana Torfs és Els Van­den Me­ersch mun­ká­i­ban fon­tos sze­rep jut a sze­mé­lyes és a tár­sa­dal­mi em­lé­ke­zet, il­let­ve fe­le­dés kér­dé­sé­nek, az em­lé­ke­ze­tet alap­vetõen be­fo­lyá­so­ló idõ, a vál­to­zó nézõpon­tok, va­la­mint a per­cep­ci­ós fo­lya­ma­tok vizs­gá­la­tá­nak.

A ki­ál­lí­tás címe Ana Torfs Vé­ri­té ex­po­sée (Ki­ál­lí­tott igaz­ság, 2006) címû, 24 printbõl álló mun­ká­já­ra utal. A prin­tek mind­egyi­kén más-más szög­ben vetül a sötét hát­tér­be az el­tor­zí­tott négy­zet for­má­já­ban meg­je­lenõ fény, amely­nek kö­ze­pén egy szó ol­vas­ha­tó: Vé­ri­té (igaz­ság). ANA­TOMY (ANA­TÓ­MIA, 2006) címû mun­ká­ja egy 1919-es ber­li­ni per, a „Dr. Karl Li­ebk­necht és Rosa Lu­xem­burg meg­gyil­ko­lá­sá­nak ügyé­ben foly­ta­tott el­já­rás” rész­le­tes vizs­gá­la­tán ala­pul. A tel­jes egé­szé­ben soha nem pub­li­kált per anya­gá­ból ki­vá­lasz­tott val­lo­má­sok­ból al­kot­ta a „Tra­gé­dia két fel­vo­nás­ban” címû iro­dal­mi mûvét, amely egy nagy­mé­retû, fe­ke­te-fehér dia­ve­tí­tés és két, mo­ni­to­ron futó videó mel­lett a két­ér­telmû ANA­TOMY címet viselõ ins­tal­lá­ció ré­szét ké­pe­zi.

David Cla­er­bo­ut Sec­tions of a Happy Mo­ment (Egy bol­dog pil­la­nat met­sze­tei, 2007) című film­jén egyet­len pil­la­na­tot rög­zít több tucat né­ző­pont­ból, a több­szö­rö­zött kép je­len­tet­te igaz­sá­got sze­gez­ve szem­be az egy né­ző­pon­tú ér­zé­ke­lés­sel. A ki­ál­lí­tá­son lát­ha­tó másik mű­vé­ben azt vizs­gál­ja, mi tör­té­nik egy film­je­le­net­tel, ha azt egy nap alatt egy­más után 69-szer le­for­gat­ják? Ho­gyan vál­toz­nak a fé­nyek, a kör­nye­zet hang­jai, a szí­né­szi ala­kí­tás, az ér­zel­mek? Egy­ál­ta­lán be­szél­he­tünk-e még ugyan­ar­ról a je­le­net­ről? A Bor­deaux Piece (Bor­deaux-i darab, 2004), hat­van­ki­lenc darab ti­zen­két per­ces film­szek­ven­cia so­ro­za­tá­ból áll, ame­lyek mind­egyi­kén ugyan­azt az egy, sze­re­lemrõl és áru­lás­ról szóló já­ték­fil­mes je­le­ne­tet lát­juk.

Els Van­den Me­ersch szá­má­ra az épí­té­szet az em­lé­ke­zet pró­ba­te­re­pe, nem annyi­ra va­la­mi­nek a képpé for­má­ló­dó em­lé­ke­ként, hanem az ál­ta­lá­no­sabb ér­te­lem­ben vett em­lé­ke­zés ké­pes­sé­gé­nek sti­mu­lá­lá­sa­ként. Pro­rát, a nácik üdü­lő­he­lyé­nek épült, majd a ki­lenc­ve­nes évek ele­jé­ig szov­jet lak­ta­nya­ként mű­kö­dő rend­kí­vü­li épü­let­együt­test a poszt­po­li­ti­kai fe­le­dés ko­losszá­lis em­lék­mű­ve­ként lát­tat­ja.

Sven Au­gus­tij­nen pedig Johan (2001) és François (2003) című meg­in­dí­tó film­je­i­ben az afá­zi­á­ban szen­ve­dő, em­lé­ke­zet­ki­esés­sel küzdő beteg port­ré­ját raj­zol­ja meg. A fil­mek vá­gás­tech­ni­ká­já­nak kö­szön­hetõen kü­lö­nö­sen éle­sen je­le­nik meg az afá­zi­ás beteg gon­dol­ko­dá­sá­nak aka­do­zá­sa, il­let­ve csa­pon­gá­sa.