M-Mobil Program keretében
"A kiállítás az egy ünnep, aminek megvan a megformáltsága: ehhez a megformáltsághoz hozzá tartozik a tér és az ido, a kiállítás tárgyai, az alkotó muvész, a muvészet barátai és a kiállítás megnyitásának szertartása. Ez a szertartás vagy rítus még mindig, minden civilizációs folyamat ellenére tartalmaz valamit abból a sokrétuségbol, ami valaha jellemezte ezt az ünnepfajtát. A rítus és ennek archetípusa, az avatási rítus az egyén és a közösség életének fontos, kiemelkedo pillanatainál szervezodo olyan cselekvéssor, amelynek keretében egy korábbi életszakasz lezárul. Az ido, amelyben az események egymásutánisága bekövetkezik, megáll, a rítus középpontjában álló ember mintegy visszatér a kezdetekhez, hogy azután újjászülessen, és egy másik életszakasz kezdetét vegye.
A rítus kifejezodik cselekvésben, költészetben, mozgásban és tárgyakban, ugyanakkor a rítus nemcsak a folyamat teljességében nyeri el értelmét, hanem alkotóelemei egymagukban is megjelölik az emberi életvilágot a maga biológiai-pszichológiai-szociológiai, kölcsönös kötöttségében.
Anélkül, hogy tovább eroltetném a megkezdett etnológiai párhuzamot, talán mégis megemlíthetem, hogy a kiállított mutárgyak nemcsak a kiállítás kontextusában "rituális tárgyak". A rituális tárgyak a végén mindig tartalmaznak valamilyen többletjelentést. Ez a többletjelentés abból fakad, hogy a tárgyak által keltett asszociációk, értelmezések, feltételezett jelentések a mindennapi gyakorlaton túlra mutatnak, a létezésnek azok felé a magasabb vagy éppen mélyebb szférái felé, amelyek a maguk teljességében legfeljebb megsejthetok. Makovecz Anna itt kiállított alkotásait az emberi életfordulóihoz kapcsolódó rítusok tárgyaiként is felfoghatjuk. E tárgyakban objektiválódik az a belso eszmélés, amely az egyéni életút során, a tudatosság különféle fokait megjárva, a gyermekkorban elvesztett teljesség eroteljes érzésének visszaszerzését is megcélozza. Egy-egy mu megalkotása e folyamat pillanatnyi állapotát a meg-megismétlodo avatási események adott állomását jelenítik meg. Az említett teljesség az emberiség olyan közös pszichés sajátossága, amit klasszikus szóhasználattal élve kollektív tudattalannak nevezünk.
A Carl Gustav Jung elméleti felismeréseit követo Marie Louise von Franz állapítja meg egy tanulmányában a következoket: "A beavatási események nem korlátozódnak az ifjúkor pszichológiájára. Az egyén életén végighúzódó fejlodés minden új fázisában megismétlodik az osvalónk és az egó követelései között meghúzódó eredeti konfliktus. Ez a konfliktus azonban a korai érett korból a késoi érett korba való átmenet szakaszában - a mi társadalmunkban ez körülbelül a 35-40 éves kor közötti idoszakot jelenti - eroteljesebben jut kifejezésre, mint bármely más életszakaszban. A konfliktus feloldása az éntudatosság megszilárdulása. Egy ilyen pillanat tanúi vagyunk mi most.
A megfelelo idoben érkezett kiállítási alkalom a muvész személyiségének formálódásában olyan "avatási esemény", amely - legalábbis átvitt értelemben - kifejezi a bekövetkezett állapotváltozást.
A kiállítás darabjait végignézve elso pillantásra meghökkento, kétféle, egymástól nagyon is eltéro stílus megjelenését mutatják.
Látszólag poszt-impresszionista módon festett tájképek láthatók a falakon és kitömött párnákon. Elkészült egy alacsony kerevet is. A korábban falra függesztett, tájat ábrázoló festménypaplan most derékalj. E derékaljon a kalotaszegi írásos hímzés díszítményeit felhasználva egy henger alakú és két szív alakú párna van elhelyezve. Az egész együttes olyan hevenyészett, mint a hajléktalanok alkalmi hálóhelyei, nem díszágy, nem nászágy, nem gyermekágy, noha persze az is.
A tájkép, a paplan, a párna, a hímzés: mindez elofordult már a muvészno életmuvében - idézojelbe téve az idézett mufajokat és tárgytípusokat. Az ismeros vagy valahonnan ismerosnek tuno tárgyak e kiállításon most nemcsak az elozmények folytatásai, hanem egymással is - talán egyszeri - viszonyra lépnek. Olyan sajátos utalásszövedékek jönnek létre, amelyek szálai az egyéni és általában vett emberi élmények, az érzékelés, a tapasztalás, a gondolkodás, a pszichikum, egyszóval a kultúra, a hagyomány különféle rétegeiig nyúlnak.
Mindezeket a szálakat most nem kell és talán teljesen nem is lehet felfejteni. Annyi azonban megállapítható, hogy a tájképpel történt valami - az elozo bemutatkozások óta.
A tájkép nemcsak térproblémák megfogalmazására, érzékeltetésére alkalmas, hanem értelmezheto úgy is, mint behatolás egy olyan világba, amely par excellence jelenti mindazt, ami élo: a születés, növekedés, kiteljesedés és hanyatlás örök szenvtelen, titokzatos, könyörtelen körforgását.
A tájkép - a különféle megfogalmazások ellenére - ilyen és ehhez hasonló általánosságokat közöl, gyakran konkrétumok nélkül. Az itt látható tájképek témái: virágzó ág, téli táj, nyári mezo szalmabálákkal - már-már giccsfestokhöz illenek, amit a stílus banalitása mintha még hangsúlyozna is. Mindezt csak tetézi az, hogy a tájképek párnatestet öltenek, és belelógnak a térbe. A falra függesztett paplantájkép logikus folytatása most a párnatájkép megjelenése.
A párna értelmezése túlságosan is kézenfekvo, hiszen olyan használati tárgyunk, amin minden reggel megpillanthatjuk testünk lenyomatát. Nincs is szükség arra hogy, bonyolult jelképekrol, jelviszonyokról szóljunk.
A párna szimbolikája bombasztikus. A testiség a térbeliség érzékelésével párosul: ezért kell párnák között járnunk-kelnünk, hogy ezt megtapasztaljuk. A párnákra transzponált tájképek együtt az érzékszervi megismerés olyan lehetoségeit sugallják, amelyekkel sem a kép, sem a párna önmagában nem rendelkezik.
Még a felfüggesztésbol adódó, alig észreveheto mozgás is hozzájárul ahhoz, hogy a párnák tárgyi konkrétsága fellazuljon, és azok felé az élménytartalmak felé mozduljon el, amelyeket a képes párnák összegeznek.
A hímzett párnák már-már durva valósághuséggel közlik, hogy az ágyon egy anya és két gyermek fekszik.
Az anya a gyermekeket a szíve alatt hordta. Ez egy szólás, amelynek valóságtartalmán már nem is gondolkodunk. Klisé. Anya-gyermek-szülés: nincs ennél triviálisabb téma. A párnaformák is ismertek. A hengerpárna a kanapéról, a szív alakú párna dísztárgyként. A hímzés noi tevékenység. Sokak kezén - s ilyenek voltak a kalotaszegi asszonyok - a hímzés olyan életfeladatok megoldásának eszköze volt, mint amilyen a kelengye elkészítése. A kislány és anyja hímezték a párnákat, abroszokat, terítoket - mindazokra az alkalmakra, amelyek egy emberélet folyamán elofordulhattak.
Felnott korban az asszony pótolta a hiányokat és belekezdett a lánya kelengyéjének kihímzésébe. Öregasszony korában már szelektált, továbbadta a lányának vagy unokájának a legdíszesebb darabokat.
Ilyen értelemben a párnákat nemcsak testszimbólumnak, hanem az élet fordulóihoz kötodo rítusok tárgyi konnotációjának is vehetjük. A csecsemot nem pólyába, hanem nagypárnába tekerték, a lakodalom alkalmával egy sajátos táncot, a párnatáncot járták, a halott ravatalára a párnát feketével hímezték - hogy csak utaljunk a rítusfunkciókra.
A kalotaszegi írásos hímzés eredetét tekintve régi, színe piros, bordó, kék és fekete, azaz monokróm lehet.
A reneszánsz eredetu növényi ornamentika rusztikus kivitelu, geometrikus szigorúsággal elrendezett. A magyar hímzések e táji változata mára már eléggé közismert, hiszen ki ne találkozott volna velük a metrók bejáratánál vagy a Vörösmarty téren.
Makovecz Anna, mint aki beleszületett egy anyanyelvbe, olyan természetességgel kezdte el beszélni ezt a hímzésnyelvet - miközben természetesen mindent átrendezett. A párnaformák, -méretek, -motívumok olyan módon változnak meg a kalotaszegi ostípushoz képest - minden idézojel nélkül -, hogy az ostípus rejtett szimbolikussága itt brutális közvetlenséggel szóljon a testiség olyan elementáris élményérol, mint amit egy magzat kihordása és világra hozása jelent.
A mutárgyak jelentések nyalábjait szervezik meg és konnotálják.
A mostani kiállítás tárgyai, mivel minden elmozdul onnan, ahova a megszokás helyezné azokat, a klisék ürességét úgy helyezi vissza eredeti jelentésükbe, hogy ezt a jelentést a hétköznapi értelemnél feljebb emeli. A mutárgyak - úgy is, mint rítustárgyak - mindennapi életszerusége - ha bátor lennék, azt mondanám: közhelyessége - olyan dimenziók elott ragyog fel, ami a nagybetus Élet dimenzióihoz közelít. E ragyogást, Anna ragyogását, remélem, a megnyitó rítusának résztvevoi is megpillantják.
Verebélyi Kincso"