"Sylveszter Katalin, Csernus Tibor feleségeként eddig nem mutatta be munkáit nagyközönség elott. Férje alkotásainak széles köru ismertségével szemben a muvészno életmuve sem Magyarországon sem Párizsban nem válhatott ismertté.
Az idos festomuvészno olajképei mellett színes fa figurákat állít ki. Expresszív, kifejezo emberábrázolása meglepetéssel szolgál majd mind a magyar szakmának, mind a hazai muvészettörténet iránt érdeklodo közönségnek.
Sylvester Katalin kiállítása minden szempontból premier. Nagy megtiszteltetés számunkra, hogy ennek az aktusnak a Mucsarnok lehet a színhelye. Hogy mindez miért váratott ilyen sokáig magára, mi volt a nagy titoktartásnak az oka, ki tudja. De most annál ünnepélyesebb a beavatás.
Különleges világba fognak minket beavatni ezek a szobor-babák. Csoda minoséggé érlelt , különös formanyelven megfogalmazott világ szereploi jelennek itt meg, az érzéki- érzékeny látás dikciójában eloadott figurák különös emlékképek megjelenítoi, kinek megélt, kinek meg a világ színpadon szublimáltan felvonultatva. A metafórikus kommunikáció muvelt iskolájába avatódunk be, egyensúlyozva a való- és álomvilág képei között. (Else Morante Álomnaplója jut folyamatosan eszembe)
Két évvel ezelott láttam meg ezeket a szobrokat a muvészno mutermében Párizsban.( Hogy oda eljutottam, köszönöm Lakner Lászlónak). A szobor-babák a muvészettörténet médiumköztes állapotában, felruházva -elegáns huncutsággal- mindenféle nyugös tulajdonsággal; van a dölyfös, a korhely, a piperkoc, az undok, a letunt díva, meg valahol megbújik a kedves bámészkodó-megfigyelo-leselkedo. Tuskóból faragva-kifejszézve , attitüdjét illetoen expresszív. De a tökéletes megfogalmazást vezérelte a tökéletes értés, az élet, az ember és a muvészet értése, a végletekben, a túlélés ironiájának poézisében érlelodött tapasztalat a történelem ( a sors) barbár önkényével szemben.
Köszönjük, hogy megosztja velünk ezt a világot; hogy részesei lehetünk ezen a saját nagyon szigorú rostáján megszurt muveknek.
Fabényi Julia
Nem azzal a szándékkal mentem el Sylvester Kati párizsi mutermébe, hogy írjak róla - csupán kíváncsiságból. Amit láttam, nagyon meglepett. Annyira, hogy meglepetésemre sokkal jobban emlékszem, mint a konkrét látványra. Azt hiszem, sokan vannak még hozzám hasonló memóriával megáldva: vizuális emlékezetünk rendkívül szelektív, megoriz egy-egy részletet, de egy látvány teljes rekonstrukciójára képtelen, inkább emlékezünk az általános benyomásra.
Amire most, fél év után elsosorban emlékezem, az egy nagyon felemás állapot: helyiség, amely félig raktár, félig muterem. Persze, minden muterem ilyen, amelyben munka folyik, csak bennem ez most különös nyomatékkal tudatosult. Elég sok figura fából, melyrol nem lehet pontosan tudni, kész van-e már, vagy mégse; fadarabok, lécek, melyek talán szoborkezdemények (vagy végtagok?), de az is lehet, hogy egy törzsbol lehasított, feleslegessé vált maradék. Eddig a raktár. De ha rákényszerítem magam, hogy figyeljek, megállapítsam, hogy ez az állapot honnan hová tart, a látványból és a térbol egyéniségek kezdenek kibontakozni, szobrok, melyek kivétel nélkül emberi figurák, akiknek tagjai hol nagy fahasábok lefaragásából, hol kisebb-nagyobb darabok (ideiglenes?) összetákolásából keletkeztek, és az az érzésünk, hogy abban a pillanatban, amikor majd szoborként véglegesülnek, meg is fognak elevenedni.
Az elegáns szobrászati kifejezésnek - "modellálás" - van egy durvább, szókimondóbb változata, foleg a fa és ko megmunkálására: "mintha fejszével formálták volna". Sylvester Kati esetében nincs "mintha" - a formák, a kontúrok szögletesek, hasítottak, még akkor is, ha nyilván nemcsak fejsze, hanem furész, satu, véso és sok minden más is beleszólt születésükbe. És akkor már a hasábfáról meg aprófáról, forgácsról és furészporról is indokolt beszélni, egy asztalosmuhely élményérol nem is beszélve. Pinocchio, Petruska, a fából faragott királyfi jutnak az eszünkbe. Fabábuk, fababák, öltöztetos fatákolmányok, sakkfigurák jutnak ellenállhatatlanul az eszünkbe.
Ha az ember összeszedi magát mint muvészettörténész, akkor viszont a kubizmus és a dadaizmus kínálkozik háttérül. A dadaizmus mert kedvelte az ilyesfajta bábukat (beleértve a szabók próbababáját is), a kubizmus pedig éppen a fejszével hasítottság, szögletesség okán.
Nehéz ilyesmirol a magyar közönségnek beszélni - talán a román szobrászat lenne az a magától értetodo befogadó kulturális környezet Sylvester Kati számára, melyben a fa olyan spontán természetességgel és variabilitással veti alá magát a muvész formálókedvének -, de a szukebb rokonságból is meg lehet említeni a fával dolgozó Berczeller Rudolfot, a düsseldorfi-nemesvitai Medve Andrást vagy a budapesti Mata Attilát, vagy a színezés, illetve a vidám noiség miatt Baksa-Soós Krisztina (Medve felesége) és Schaár Erzsébet egyes szobrait.
Ugyanis az teljesen nyilvánvaló (és ezzel kellett volna kezdenem), hogy Sylvester Kati figurái hihetetlenül vidámak, már attól is, hogy ki van festve a szájuk vagy narancs színu a hajuk, vagy türkiz az ingmellük. Adódik a vidámság a szögletességbol is, továbbá a groteszk arckifejezésekbol, furcsa ülés- és állásmotívumokból, melyek kevéssé patetikusak, éppen ellenkezoleg - fodrásznál, moziban, bevásárlásnál lehet látni hasonlókat. Különbözo banális élethelyzeteket jelenítenek meg, de gyanítani lehet, hogy az o "életük" sem kizárólag csak jópofáskodásból és viselkedésbol áll. Ez az életszeruség adja szoborlétüket, s "félkész" vagy "átmeneti" állapotuk elfogadása ezért is nem okoz különösebb gondot számunkra: Ideiglenesek, akárcsak az emberi élet.
Beke László
Kurátor: Jerger Kriszina
FINISSZÁZS:
2003. február 9. 18 óra
ÁGENS - JÁVORKA ÁDÁM:
... tempus essendi... (...ideje a létezésnek...)
(Ének: Ágens - Brácsa: Jávorka Ádám - Jelmez: Bánki Róza - Haj: Szarka Betti és Bagyiánszki Ákos)"