Bánki Ákos ideális helyre született, ami a gyerekkori kazincbarcikai és miskolci közegnek, a fel nem fogott, de kitöltésre váró, ezért később óhatatlanul gyümölcsöző hiánynak, és Szerdahelyi Sándornak, a leképezés-tudomány alapjainak elsajátítását biztosító pedagógus-mesternek egyaránt köszönhető.
A hiány megtestesülése, a vágy tárgya rövid idő múlva az objektivitás lett – a kézzelfogható, a látható, és a nem, vagy csak nehezen érzékelhető együttállásából fakadó par excellence valóság megfestése.
Örökérvény-elemzés zajlik a képeken és azok készítése közben – kombinatorika a rétegek egymásra helyezésével, azok kölcsönhatásának, sokszor kiszámíthatatlan fizikai és kémiai mechanizmusának váteszi megzabolázásával, a rétegződések által létrejövő, tapintható vastagsággal és ennek a kiterjedésnek élő organizmus-szerű változékonyságával megerősítve azt, hogy az anyagnak is van helye a szellem mellett.
Bánki a Zuglói Kör, áttételesen a Párizsi Iskolák, illetve Lossonczy Tamás műveinek hatására, és természetesen a saját szabadságvágyának engedve hagyta el a figurativitást – a természeti és az épített környezet direkt megjelenítését, és később azt is, hogy egyértelmű kapaszkodót adjon az absztrakcióhoz. Ami kockázatos, mert sokan emiatt eleve eltekintenek a befogadás szándékától, ugyanakkor azok számára, akik felvállalják a képekkel való közvetlen kontaktust, lehetőséget nyújt a személytelenséget felülíró, univerzális, a csak embernek való élmény megszerzésére.
A mostani kiállításon bemutatott, 2023-ban és javarészt a kiállítást megelőző pár hónapban készült munkái annak a Bánki számára szükségszerű, konzekvens kutatásnak az állomásai, amit húsz éve folytat. Szekvenciákban és sorozatokban gondolkodik, ahol minden egyes, néhol finom átfedésekkel bíró ciklus olyan élményből ered és olyan élményhez vezet, amelyből minél többre van szükség ahhoz, hogy időről időre eredményesnek érezhessük a lét elemekkel történő küzdést. A számtalan nézőpont feltérképezése és a változások feldolgozása, illetve mindezek absztrahálása nem okoz gondot a számára, egyrészt Molnár Sándor, Drozdik Orsolya és Lossonczy Tamás hatása miatt, másrészt a csak műveiken keresztül megismert alkotók, többek között Weöres Sándor, Hamvas Béla, és persze Hajas Tibor, Mark Rothko, Hermann Nitsch, Otto Mühl és Arnulf Rainer, vagy az amerikai festőóriás-hölgyek: Joan Mitchell és Pat Steir világlátásának köszönhetően.
A színek absztrahálásában és a legfrissebb, kolorit-bélletes, terek és idősíkok közötti átjáróvá alakuló műveiben fellelhető a fotográfia halhatatlan-pillanat felfogása és az amerikai expresszionizmus hagyománya, a Rothko-féle bravúr is. Kivételes élményekben lehet részünk: a kontempláció során megtörténhet a világ magunkba sűrítése.
Ennek az érzelemgazdag állapotnak a megtapasztalását teszik lehetővé a korábbi sorozatok is: a Melankólia (2013) játékos kozmoszai, a Lélekvirágok (2011–) csattanó szirmai és ágas-bogas struktúrái, a Pszichikai tér (2006–) röntgenszerű, lecsupaszított test- és szellem-képei, a Dionüszosz (2009–) fehérrel megbolondított színei által is rendezett káosza, a Barcelona (2020) újjászületést demonstráló színpompája és a Flumen sorozat (2021–) darabjain látható kvázi összegzés.
A festmények vonzereje az alkotó átlényegülésének, és ennek következményeként a képben maradásának is köszönhető – ehhez a festőnek nem test-anyagban történő jelenlétéhez nyilván hozzájárul a vásznak embernagyságú, az oda-vissza-csatolást, sőt a szimbiózist is lehetővé tevő mérete. Nem csak a kéz és a fej küzd a vízió kimerevítésével-megörökítésével – az egész test az energiaáramlás része. Zajlik a küzdelem az anyaggal, a meghatározható és az elképzelés alapján kikevert, formává konvertált színek és színtársulások eldönthetetlen számú dimenziójának mágiájával.
A legújabb, Szekvenciák című sorozat szerkezete egyrészt követi ezt az eddigi expresszív-meditatív utat. Az aktív ellenállás és a belátás együttesen van jelen ezekben a már-már bábeli módon építkező struktúrákban, amelyek ezúttal is túlmutatnak a kereten – be akarják járni azokat a területeket is, amelyek elvileg kívül esnek rajta. A jól körülhatárolható, vagy éppen elmosódó szín-sávok meghatározott sorrendben kerülnek fel a vászonra, és aztán végkifejletként a legutolsóból eredő, Nitsch-i alámerülésre emlékeztető befejező gesztus összeszövi a pillanatnyi mindent.
Ez a vetülék, ami a kép legalján foglal helyet, a festmény esszenciájává válik – ott van az abszolút komplex történés fantasztikuma. Egy olyan absztrakt, amely sűrítve tárja elénk a tudnivalót, emlékeztetve az ehhez a tudáshoz szükséges előzményekre is, hogy a nyugvópontra érkezés közben érezzük az adott szekvencia bennünk zajló renderelését.
Az apszis félkörívébe kerülő kilenc festmény és a pengefalakon látható egy-egy Flumen kép mind egy-egy lehívás. A festő nem adatot hív le, hanem állapotot, és az akusztika akkor lesz tökéletes, ha középre kerülünk, lezárjuk a bűv körét, és mi magunk leszünk a tizenkettedik, a fő mű, miközben a festmények az immár feleslegessé vált orgiát mellőzve érik el hatásukat.
Ez a látvánnyal körülölelt, könnyű egyedüllét a későbbi egyedül maradás és a még későbbi végtelen magára maradás tréningje. A felkészítő show.
Reischl Szilvia kurátor
///////
A 2026-os Frissen-kiállítás Daniel Arasse gondolataiból kiindulva azt a reneszánsz tételt vizsgálja, hogy a műalkotás óhatatlanul tükrözi alkotója egyéniségét. Bár a festészet halálát a fotográfia megjelenése óta, valamint a kapitalizmuskritika felől is többször megjósolták, a műfaj az esztétikai és társadalmi önreflexió révén mindig megerősödve újult meg. A Műcsarnok hetedik egy művész – egy terem – egy kurátor típusú tárlata arra keresi a választ, miért festenek ma a művészek. A személyes tárlategyüttes hat magyar kortárs festő legújabb, egyenesen a műtermekből érkező absztrakt és figurális munkáin keresztül mutatja be a szakma sokszínűségét.
művész-kurátor párok: Bánki Ákos - Reischl Szilvia, Kaszás Réka - Kondor-Szilágyi Mária, Király Gábor - Garami Gréta, Könyv Kata - Fazakas Réka, Menyhárt Tamás - Rockenbauer Zoltán, Verebics Katalin - Nagy Anna Blanka
Partner