A 4’34” Camerata alapító tagjai, Bujdosó Márton és Szervác Attila a kilencvenes évek óta – amikor még a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola zeneszerzés szakán tanultak – foglalkoznak társas zenei szabad improvizációval. Számukra ez egyszerre szórakozás, akusztikai meditáció, szakmai gyakorlat és kísérletezés, amely időnként koncertszerű formát is ölt.
A kilencvenes-kétezres években Dodeskaden néven léptek fel. A formáció állandó tagja volt Bartók György, időnként pedig László Lilla és Ajtony Csaba is csatlakozott hozzájuk. A 2010-es évektől 4’34” Camerata néven, újraformálódva folytatták a közös zenélést. Felléptek többek között a Müsziben, a Frissek minifesztiválon és más helyszíneken is. Az utóbbi időben Százhalombattán és Budapesten, kiállításokhoz kapcsolódva játszottak.
A legtöbb improvizatív zenei stílus – legyen szó a Föld bármely zenekultúrájáról, vagy Európában a barokk és még régebbi zenéktől egészen a jazzig – stabil zenei elemek, például ütemek, hangnemek, dallami képletek vagy ismétlődő akkordkörök körüli rögtönzésen alapul. A szabad zenei improvizációban viszont teljesen hiányoznak ezek a kapaszkodók: nincs előre rögzített közös hangnem vagy ütem, minden az adott pillanatban születik. Kísérletező és kockázatos műfaj ez, melynek mára már jelentős hagyománya alakult ki.
Az adott hangszeregyüttes természetesen itt is meghatároz egyfajta szonorikus tonalitást, amelyhez hozzáadódik a zenészek személyisége, pillanatnyi állapota és a környezet – jelen esetben Verebics Kati kiállítása és a Műcsarnok sajátos akusztikai tere. Mindenekelőtt azonban az egymásra figyelés, a két „szabad” szólam kölcsönös függősége határozza meg a zenét. Az intuíció időnként akár a tradicionális hangnemek és ritmusok irányába is vezetheti a folyamatot. Létezik természetesen olyan (félig) szabad improvizáció is, amelyből ezeket az elemeket tudatosan kizárják, az ő zenélésük azonban nem ilyen. Ez is tonális, korlátokkal és határokkal rendelkező zenei művészet – csak másképpen.
A formáció elnevezése tetszés szerint értelmezhető. A második szó utalhat a kamarazenére vagy a firenzei Cameratára, a 4’34” pedig John Cage-hez kapcsolódik. Cage 1952-ben bemutatott, négy perc harminchárom másodpercnyi csendből, illetve a véletlenszerű hangkörnyezetből álló műve szimbolizálhatja azt az akusztikai-zenei világot, amelyhez ők is hozzáteszik a maguk kis egy másodpercét.
Cage ebben és más műveiben radikálisan kiterjesztette a zene, a zenemű és a zenei forma határait, és megalapozta az őt követő generációk újfajta nyitottságát az addig „zajként” leértékelt teljes akusztikai valóság felé. A névválasztás tehát egyszerre tiszteletadás és különbözés, hangsúlyeltolódás is: Cage-hez képest számukra mindenképpen fontosabbak a zene személyes és érzelmi dimenziói. Zenélésükben az intuíció a fő vezérelv, akár szabályos, akár szabálytalan, esetenként kaotikus struktúrák közötti döntésekről van szó.
Ebből a fajta zenélésből szinte természetesen következik – és a 4’34” Camerata esetében különösen jellemző – a létrejövő zene többrétegűsége, amely némiképp a Nautilus-álom kiállítás világához is hasonlítható. Két zenész párhuzamos intuíciója könnyen eredményez kollázs- vagy álomszerű kompozíciót, amely a személyes élmények átláthatatlan szövevényéből építkezik. Különösen akkor, ha mindez ilyen képek között születik meg.
A kiállításról: https://www.mucsarnok.hu/frissen_2026
Belépés: aznapi kiállítási jeggyel
Vendégeket regisztrációhoz kötötten, korlátozott számban tudunk fogadni a programon.
Regisztráció: https://forms.gle/1gUpPQoDmVVu25pP6