Hét év – 150 kiállítás | 125 éves a Műcsarnok 

A közel hét év 25 sze­zon­ját egy be­ve­ze­tő­ben le­he­tet­len szám­ba venni, de a „leg”- ek fel­to­lu­ló em­lék­folt­jai mégis al­kal­ma­sak az ön­ref­le­xi­ó­ra. Vé­le­mé­nyem sze­rint a Mű­csar­nok há­rom­fé­le szel­le­mi moz­gás­vek­tor met­szés­pont­ja. A kö­zön­ség és a mű­vész ran­de­vú­ja az első, a leg­fon­to­sabb. 

Má­so­dik, nem ke­vés­bé ki­emelt funk­ció mű­vész-mű­vész ta­lál­ko­zó­helyt biz­to­sí­ta­ni – be­le­ért­ve az al­ko­tók ta­lál­ko­zá­sát mű­ve­ik­kel és annak mű­vész­tár­sak által meg­fo­gal­ma­zott spon­tán vissz­hang­já­val. Ezt a tra­dí­ci­ót a zsú­folt meg­nyi­tó­kon is újra élet­tel tud­tuk meg­töl­te­ni. 

A har­ma­dik fel­adat a szak­mai igé­nyű kri­ti­kai pár­be­széd ge­ne­rá­lá­sa, amit erős kom­mu­ni­ká­ci­ós mun­ká­val se­gí­tünk. Nem el­ső­sor­ban raj­tunk múlt ennek rész­le­ges si­ke­re. A sze­mé­lyes meg­be­szé­lé­se­ken, szű­kebb kör­ben rend­kí­vül po­zi­tív, értő vissza­jel­zé­se­ket kap­tunk. A kon­fe­ren­ci­ák, ke­rek­asz­tal-be­szél­ge­té­sek részt­ve­vői nyi­tott lég­kör­ben tud­tak egy­más­sal és ve­lünk kom­mu­ni­kál­ni. A sajtó egy része, egyes ku­rá­to­rok azon­ban nem „jöt­tek be” a házba. Az okok­ra itt nem ér­de­mes szót vesz­te­get­ni. A mél­tat­lan kö­zöny a kö­zön­ség egy ré­szét talán soha vissza nem térő él­mé­nyek­től fosz­tot­ta meg. In­kább fel­idé­zek egy erős képi em­lé­ket 2015-ből: Steve Mc­Curry – az Afgán lány ké­pé­vel vi­lá­got hó­dí­tó fo­tó­mű­vész – tár­la­tá­hoz nap mint nap a Dózsa György útig állt a sor. Ez húsz éve, a fran­cia imp­resszi­o­nis­ták­kal tör­tént meg utol­já­ra. S aztán 2017-ben meg­is­mét­lő­dött itt – Sal­ga­do Ge­ne­zisével. Ekkor az éves lá­to­ga­tó­szá­munk már 80.000-140.000 kö­zött moz­gott, évi 23-27 tár­lat­tal vár­tuk a házba vissza­szo­kott kö­zön­sé­get. 2016-ban be­mu­ta­tott, nagy­sza­bá­sú ju­bi­le­u­mi fes­té­sze­ti tár­la­tunk is el­ér­te a 35 ezres né­ző­szá­mot. A Mű­csar­nok meg­nyi­tá­sá­nak 120. év­for­du­ló­ján a ká­no­no­kat fe­sze­ge­tő nem­zet­kö­zi mű­vé­szet­tör­té­nész te­kin­tély, Sár­mány-Par­sons Ilona ven­dég­ku­rá­tor Az első arany­kor – Az Oszt­rák-Ma­gyar Mo­nar­chia fes­té­sze­te című tár­la­ta egy­szer­re lett erős szak­mai és je­len­tős kö­zön­ség­si­ker. A művek köl­csön­zé­se egész Közép-Eu­ró­pá­ra ki­ter­jedt. Kon­fe­ren­ci­ák, szak­mai be­szél­ge­té­sek tel­je­sí­tet­ték ki a ki­ál­lí­tást. A rep­re­zen­ta­tív ki­ad­ványt és angol vál­to­za­tát hamar el­kap­kod­ták. 

Pedig nem min­den ter­vem va­ló­sult meg. Hop­pon ma­rad­tunk 2018-ban a ko­lozs­vá­ri Ana Lupas meg­hí­vá­sa­kor – igaz, a Tate Mo­dern­nel szem­ben. Végül a bécsi ki­ál­lí­tá­sán ál­ta­lam fel­kért Ra­chel Whit­e­re­ad épí­té­sze­ti plasz­ti­kái sem ju­tot­tak el hoz­zánk. Az Arany­kor kap­csán egy másik – nem szak­mai – kap­cso­la­tom se­gít­sé­gé­vel meg­kí­sé­rel­tem a New York-i New Mus­e­um Auszt­ri­á­ba soha vissza nem térő, há­nya­tott sorsú Gol­den Lady című emb­le­ma­ti­kus Klimt-képét Bu­da­pest­re hozni. A mo­dell örö­kö­sei által fel­há­bo­rí­tó­an, vi­szon­tag­sá­gos úton, de végül vissza­pe­relt, Adele Bloch-Bau­ert áb­rá­zo­ló, egész kor­sza­kot jel­ké­pe­ző fest­ményt az Ap­szis­ban, üveg­fül­ké­ben ál­lí­tot­tuk volna ki. Saj­nos ez is csak terv ma­radt. Igazi ünnep in­kább attól volt a 120. év, hogy a tör­té­ne­ti ki­ál­lí­tás mel­lett az ol­dal­só ter­mek­ben kor­társ honi al­ko­tók, al­ko­tó­kö­zös­sé­gek, mű­vész­te­le­pek és gyűj­te­mé­nyek vál­tot­ták egy­mást, Ker­tek és mű­he­lyek, il­let­ve Ju­ta­lom­já­ték címen, min­dig va­la­mi­lyen kerek év­for­du­ló ap­ro­pó­ján. A Mű­csar­nok épí­té­sze­ti adott­sá­gai te­szik le­he­tő­vé ezt a pár­hu­za­mos tár­lat­ren­de­ző me­tó­dust, amit tar­tal­mi ana­ló­gi­ák men­tén a sze­zon-tár­la­tok szer­kesz­té­sé­nél is rend­re ki tu­dunk hasz­nál­ni. Ez­út­tal is csúcs­ra járt ez az együtt épít­ke­ző szi­ner­gia, a nagy­szá­mú ki­ál­lí­tó mű­vésszel és a kö­zön­ség­gel együtt ün­ne­pel­het­tünk. De ál­ta­lá­ban a más-más mű­vé­szet­fel­fo­gá­sú al­ko­tá­sok és né­ző­ink ilyen „moz­ga­tá­sa” a néző által ere­de­ti­leg meg­lá­to­gat­ni nem ter­ve­zett ki­ál­lí­tás meg­te­kin­té­sét, be­fo­ga­dá­sát ered­mé­nye­zi. Ku­rá­to­ra­ink­nak és nekem is ez a „győ­ze­lem” min­dig igazi be­ava­tó ünnep. Nyi­tott, ön­ál­ló gon­dol­ko­dás­ra képes lá­to­ga­tók­ra épí­tünk – és jön­nek is. Erős próba volt Nic­o­las Schöf­fer mobil szob­ra­it Vö­rös­váry Ákos ins­tal­lá­ci­ó­i­val egy­más szom­széd­sá­gá­ba tenni. Hal­lot­tam, hogy ez so­kak­nak élet­re szóló él­mé­nye lett. 

S akkor pár mon­dat a szá­mom­ra na­gyon fon­tos Schöf­fer-ki­ál­lí­tás­ról. Te­kin­té­lyes elő­döm el­is­me­rő han­gon be­val­lot­ta, tel­je­sít­he­tet­len pró­bál­ko­zás­nak gon­dol­ta Nic­o­las Schöf­fer ret­ros­pek­tív ki­ál­lí­tá­sát Bu­da­pes­ten. Pá­ri­zsi épí­tész­ba­rá­tom sok éve el­vitt a mű­vész öz­ve­gye által félt­ve őr­zött Schöf­fer-mű­te­rem­be. Nem hi­het­tem akkor, hogy ké­sőbb majd egy ben­ső­sé­ges be­szél­ge­tés végén a 90 fe­let­ti – azóta el­hunyt – Elé­o­no­re asszony ki­vé­te­les egy­sze­ri­ség­gel a bu­da­pes­ti Mű­csar­nok­ba „en­ge­di ki” a le­gen­dá­vá vált élet­mű­vet. És meg­csi­nál­hat­tuk. Ez­út­tal ismét a ma­gya­ron kívül angol és fran­cia vál­to­za­tok­ban is im­po­záns ka­ta­ló­gus ké­szült. 

Fon­tos ered­mény­nek tar­tom, hogy min­den ki­ál­lí­tás­hoz ké­szült ki­ad­vány, ka­ta­ló­gus – a tar­tal­mat jól köz­ve­tí­tő mai ka­rak­te­rű gra­fi­kai ter­vek és kö­rül­te­kin­tő szer­kesz­tői munka alap­ján, akár az in­gye­nes, 6-8 ol­da­las ki­ál­lí­tás­ve­ze­tő „újság” is saját ar­cu­lat nyo­mán, min­dig min­den idő­ben meg­ér­ke­zett a meg­nyi­tó­ra. Így nem csak a jövőt, de a szak­mát és a saj­tót is szol­gál­juk a je­len­ben. Itt kell meg­em­lí­te­nem a ki­ál­lí­tás­lát­vá­nyok ter­ve­it is. A be­fo­ga­dói esz­té­ti­ka je­gyé­ben a leg­fon­to­sabb, gyak­ran össze­tett tar­tal­ma­kat kí­ná­ló tár­la­tok­nál (fő­ként a hét Nem­ze­ti Sza­lon­nál) nagy hang­súlyt ka­pott a ki­ál­lí­tás-ins­tal­lá­ció, gyak­ran neves lát­vány­ter­ve­zők be­vo­ná­sá­val se­gí­tet­tük a néző „mun­ká­ját” él­mény­ként el­vé­gez­ni, meg­él­ni. 

A Schöf­fer, vagy a nem­zet­kö­zi Ter­mé­szet­mű­vé­szet ki­ál­lí­tá­sok­nál is mun­ka­igé­nye­sebb, más szem­pont­ból prob­le­ma­ti­kus, de ugyan­csak rég várt, szív­szo­rí­tó vál­lal­ko­zás­nak bi­zo­nyult a két Szer­vá­ti­usz szob­rász-tár­la­ta. A „ha­tá­ro­kon túli” ne­héz­sé­ge­ket belső stá­bunk és nem­zet­kö­zi se­gí­tő­ik össze­han­golt bra­vúr­ja által tud­tuk le­győz­ni. A lé­lek­hez szó­ló­an finom és egy­szer­re rusz­ti­kus művek – a Nem­ze­ti Ga­lé­ri­á­ból a Mű­csar­nok Ap­szi­sá­ba köl­töz­te­tett Dózsa-szo­bor­ral együtt – elő­ször szó­lal­hat­tak meg iga­zán méltó ki­ál­lí­tá­son. A ha­tá­ron túli ma­gyar al­ko­tók egyé­ni tár­la­to­kon, a Nem­ze­ti Sza­lo­no­kon és min­den más cso­por­tos ki­ál­lí­tás­for­má­ban hang­súllyal meg­je­len­nek. Ide­tar­to­zá­suk je­len­tő­sé­gét éppen a tri­a­no­ni dik­tá­tum szá­za­dik év­for­du­ló­ján alig­ha kell ma­gya­ráz­ni. Ma­gá­ra a tra­gé­di­á­ra Jan­ko­vics Mar­cell ki­ál­lí­tá­sá­nak az Ap­szis­ba te­le­pí­tett fő­ten­ge­lyén em­lé­kez­tünk: ka­ri­ka­tú­rá­hoz kö­ze­li képes gra­fi­kai tör­té­ne­lem­köny­ve a humor esz­kö­zé­vel segít fel­dol­goz­ni a fel­dol­goz­ha­tat­lant. A di­asz­pó­ra ma­gyar mű­vé­sze­i­re is min­den évben gon­do­lunk, az 1956-os for­ra­da­lom­ra a vi­lág­ba szét­szó­ró­dott me­ne­kült al­ko­tók ké­pe­i­vel em­lé­kez­tünk. 

MANK Ma­gyar Al­ko­tó­mű­vé­sze­ti Köz­hasz­nú Non­pro­fit Kft.-vel együtt igen fon­tos­nak tart­juk, hogy a 2014-2015-ös ki­éle­zett hely­zet­ben si­ke­rült a – már akkor több, mint 60 éves – DERKÓ-t, a 35 év alat­ti pá­lya­kez­dő mű­vé­szek pá­lyá­za­ti és be­szá­mo­ló ki­ál­lí­tá­sát a Mű­csar­nok­ban meg­tar­ta­ni. A kor­osz­tály és a kö­zön­ség szá­má­ra ez a jövőt je­len­ti. A jó együtt­mű­kö­dés meg­hoz­ta a célul tű­zött ered­ményt. Egy másik nagy múltú mű­csar­no­ki fel­ada­tot, a Ve­len­cei Bi­en­ná­lék ren­de­zé­sét azon­ban – kí­vül­ál­ló okok miatt – még 2014- ben el­ve­szí­tet­tük. Új, jó so­ro­zat­tá vált vi­szont a Bu­da­pest Fo­tó­fesz­ti­vál, mely­nek nyi­tó­ki­ál­lí­tá­sá­ra 2017-től min­den évben a Mű­csar­nok­ban ke­rült sor. 

A fi­a­tal al­ko­tók és kép­zé­sük meg­mu­tat­ko­zá­sát szol­gál­ta a Mű­csar­nok#Box-ban a mű­vé­sze­ti fel­ső­ok­ta­tás so­ro­zat – benne pl. a Ba­ra­bás Mik­lós Céh fi­a­tal­jai vagy a Kas­sai Mű­egye­tem De­sign Szak hall­ga­tói –, ame­lyet a gim­ná­zi­u­mi pe­da­gó­gu­sok work­shop­jai, végül a 240 éves „Kis­kép­ző” kö­zel­múlt­ját be­mu­ta­tó tár­lat zárt. Ugyan­itt több, a meg­elő­ző idő­szak ká­non­prob­lé­má­it or­vo­sol­ni szán­dé­ko­zó ki­ál­lí­tás is sorra ke­rült. Ez is fris­ses­sé­get adott a sze­zo­nok­nak. A leg­na­gyobb ered­ménnyel ezen a téren az Egy/Kor tár­lat-együt­te­se járt, Sze­ma­dám György vá­lo­ga­tá­sá­val, mások kö­zött Ka­rát­son Gábor és Ja­ko­bo­vits Mik­lós ki­ál­lí­tá­sa­i­val. A ká­dá­ri kon­szo­li­dá­ci­ó­ban el­hall­ga­tott-el­hall­gat­ta­tott al­ko­tók re­ve­lá­ci­ó­ként je­len­tek meg a ház­ban, ko­moly ese­mény­sor és az MNG-vel közös tu­do­má­nyos ke­rek­asz­tal tá­mo­gat­ta a ká­non­tö­rést. Igazi ér­ték­ren­det ala­kí­tó nye­re­ség­nek bi­zo­nyult a Fris­sen néven in­dult, tí­pus­sá lett (egy ku­rá­tor, egy terem, egy mű­vész) so­ro­zat is. Négy al­ka­lom­mal, kb. 10-10 al­ko­tó ön­ál­ló ki­ál­lí­tás­hoz ju­tott. 

Vi­lág­szer­te, ná­lunk is jó ideje este, sőt éjjel is nyit­va van­nak a mú­ze­u­mok. Talán ehhez tár­sult saját szín­há­zi elő­éle­tem ha­tá­sa is, így évi 180-200 társ­mű­vé­sze­ti és szak­mai ese­ménnyel tá­gít­juk mű­kö­dé­sünk ke­re­te­it. Nem­csak szín­há­zat, akár báb­szín­há­zat, de kor­társ zenét is kí­ná­lunk Bo­gá­nyi Ger­gely­től, a Mu­zsi­kás Együt­te­sen és Sáry Lász­ló ha­rang­já­ték-per­for­man­szán át, a Kurt­ágot pre­zen­tá­ló Szem­ző­ig. Exk­lu­zív ve­ze­té­se­ket tar­tott Szi­á­mi, Csík János, és igen ko­moly sze­re­pet ka­pott a tánc- és moz­gás­mű­vé­szet Lő­rinc Ka­ti­tól Tu­nyo­gi Hen­ri­et­tig, szá­mos fi­a­tal te­het­ség is fel­lép­he­tett. Az al­ter­na­tív mű­fa­jok elő­adá­sa­i­nak egy része – Ladik Ka­ta­lin­tól Droz­dik Or­so­lyá­ig – gyak­ran a ki­ál­lí­tott művek közt, más­kor az Ap­szis Adolp­he Appia szín­pad-ar­chi­tek­tú­rá­ját idéző te­ré­ben jöt­tek létre. Utób­bi a Rej­tett tör­té­ne­tek – Az élet­re­form moz­gal­mak és a mű­vé­sze­tek című (Az első arany­kort foly­ta­tó) – kul­túr­tör­té­ne­ti mega-tár­lat­hoz épült, és azóta is kis alak­vál­to­zá­sok­kal jól mű­kö­dik. Az alak­vál­to­zá­sok hol Med­gya­szay Ist­ván Nem­ze­ti Pan­te­on­ját, hol Ma­ró­ti Géza Tri­a­non em­lék­mű­vét je­le­ní­tik meg, de az alap­szer­ke­zet és funk­ció meg­tar­tá­sá­val. Em­lé­ke­ze­tes ven­dég­ter­ve­zői lát­vány­ter­vet kap­tunk a Fo­tó­mű­vé­sze­ti Sza­lon­nál Viz­vár­di And­rás­tól, vagy Jakab Csa­bá­tól a Nép­mű­vé­sze­ti Sza­lon­nál. Utób­bi meg­nyi­tó­já­nak ke­re­te­it a hátsó hom­lok­zat­tal párba ál­lí­tott óri­á­si szé­kely­ka­pu adta. Az I. Épí­té­sze­ti Sza­lonhoz a fő­be­já­rat­hoz a fel­ta­lá­ló Lo­son­czi Áron épí­tett in­ter­ak­tív já­ték­tér­ként üveg­be­ton-pa­vi­lont. 

A Mű­csar­nok mű­kö­dé­sé­nek szer­ves része a mú­ze­um­pe­da­gó­gia, a mű­vé­szet­pe­da­gó­gia is. A ki­ál­lí­tá­so­kat rend­sze­re­sen kí­sé­rő prog­ra­mok közt si­ker­rel foly­nak kü­lön­bö­ző kor­cso­por­tok­kal az is­ko­lai fog­lal­ko­zá­sok és csa­lá­di ve­ze­té­sek. A kö­zös­sé­gi szol­gá­lat ön­kén­te­se­i­nek be­vo­ná­sá­val fo­gya­ték­kal élők és haj­lék­ta­la­nok szá­má­ra is ren­de­zünk ese­mé­nye­ket, ame­lyek ugyan­csak lá­to­ga­tot­tak. 

Kü­lön­le­ges si­ke­re a ku­rá­to­ri és kom­mu­ni­ká­ci­ós csa­pat közös erő­fe­szí­té­se­i­nek, hogy az idei vi­lág­jár­vány kor­lá­ta­it a vir­tu­á­lis tér­ben ki­ug­ró gyor­sa­ság­gal le tud­tuk dön­te­ni. A ka­ran­tén ide­jén több mint 50 ezren lát­ták a kö­zös­sé­gi fe­lü­le­te­in­ken kí­nált ve­ze­té­se­ket és prog­ra­mo­kat. 

A szub­jek­tív em­lék­ké­pe­ken túl, a kötet és ki­ál­lí­tás elő­ké­szí­té­se­kor mó­dunk volt mér­le­get ké­szí­te­ni a mun­kánk­ról, de a si­ke­rek összeg­zé­se nem a mi fel­ada­tunk. A hi­á­nyok ta­nul­sá­ga­it le­von­juk. A mű­csar­no­ki né­ző­csú­cso­kat, a Sza­lo­nok átlag 23.000-27.000 fős lá­to­ga­tott­sá­gát, több ki­ál­lí­tás – Az első arany­kor, Mc­Curry, Sal­ga­do, Derkó, Bu­da­pest Fo­tó­fesz­ti­vál, Egy/Kor vagy Kozma Lajos – nép­sze­rű­sé­gét nem lehet fi­gyel­men kívül hagy­ni. A több mint 150 ki­ál­lí­tást, a hoz­zá­juk il­lesz­tett társ­mű­vé­sze­ti ese­mé­nye­ket, szak­mai- és kö­zön­ség-prog­ra­mo­kat, kon­fe­ren­ci­á­kat Bán And­rás­sal – aki az el­múlt esz­ten­dők je­len­tős ré­szé­ben a Mű­csar­nok ve­ze­tő ku­rá­to­ra­ként leg­kö­ze­leb­bi mun­ka­tár­sam volt – úgy ren­dez­tük fe­je­ze­tek­be a ki­ál­lí­tá­son és az azt kí­sé­rő kö­tet­ben, hogy a Mű­csar­nok épí­té­sze­ti adott­sá­ga­i­ból és a fo­lya­ma­tos nyit­va­tar­tás igé­nyé­ből adódó sze­zo­nok, a fő- és ki­egé­szí­tő ter­me­ink – Ka­ma­ra­te­rem, Mű­csar­nok#Box – rend­je jól át­te­kint­he­tő le­gyen. 

A ki­ál­lí­tás és a kötet képei, fotói és a füg­ge­lé­kek ki­fe­je­zik azt a tö­rek­vé­sün­ket, hogy a kép­ző­mű­vé­szet és a társ­mű­vé­sze­tek szép­sé­ge cél­ként, mint sza­bad al­ko­tók, sza­bad em­be­rek ta­lál­ko­zá­sa­i­nak Mű­csar­no­ka, közös ün­nep­ként fel­ra­gyog­jon. 

 2020. au­gusz­tus 

SZEGŐ GYÖRGY DLA 

mű­vé­sze­ti igaz­ga­tó 

Sturcz János mű­vé­szet­tör­té­nész meg­nyi­tó szö­ve­ge

2020. december 11. - 2021. szeptember 26.
Jegyek
2020. november 25. - 2021. március 7.
Előző kiállítás

A bomlás virágai | Fejezetek a Hórusz Archívumból

2021. március 3. - április 4.
Következő kiállítás

Derkó 2021 | Képzőművészeti ösztöndíjasok pályázati kiállítása