Fénylepel. Molnár László kiállítása

Mintha a vásznon mozgalmas jelenetet látnánk, de hiába kutat a szem, folyton utat téveszt. Nonfiguratív lesz mégis, gondolnánk, de újra és újra ismerős formákra bukkanunk, mintha csak érzékcsalódást okozna a látvány – ezért némileg zavarba ejtő az első találkozás Molnár László képeivel.

Molnár László hat évtizedes pályája bővelkedik fordulatokban, de nem csapong, hanem jól tervezett, logikus utat követ. Figuratív festészetből nonfiguratívba vált, majd vissza az alakábrázolásba, olykor pedig mintha egyetlen képmezőben akarná szintetizálni mindkettőt.

A hatvanas évek elején, miután fiatal alkotóként többször elutasították felvételi kérelmét a Képzőművészeti Főiskolára, rátalált az utóbb Zuglói Körként elhíresült művészcsoportra. A Molnár Sándor lakásán összejáró festők – Bak Imre, Deim Pál, Nádler István, Hortobágyi Endre és mások – körében tanulta ki igazán a mesterséget, és itt szedett fel szellemtörténeti megalapozottságot festőtársaitól, valamint Hamvas Béla előadásaiból. „A Zuglói Kör számomra a főiskolát jelentette” – összegezte.¹ Mesterének a mai napig Molnár Sándort tartja.

A Zuglói Körben ismerkedett meg az úgynevezett Második párizsi iskola művészeinek (Bazaine, Manessier, Estève, Bertholle, Singier és mások) munkáival. Molnár Sándor lefordíttatta a Kör tagjai számára Jean Bazaine: Notes sur la peinture d’aujourd’hui (Jegyzetek a mai festészetről) című kis könyvét, melyet a francia lírai absztrakció követendő alapvetésének tartottak. „Miben áll szakmai, festői szempontból a Bazaine-kör – és így a Zuglói Kör – lírai-absztrakt formaképzése? – teszi fel a kérdést a korszak kutatója, Andrási Gábor. – Szögezzük le rögtön: a lírai absztrakció nem nonfiguratív művészet. Törekvése éppenséggel a képről száműzött, ellehetetlenült tárgy festői rehabilitációját, ahogy Bazaine mondja: »új inkarnációját«, »visszahódítását« célozza. A természetből (a legáltalánosabban értelmezett természetből: ember, tárgy és környezet totalitásából) vett motívum »új inkarnációján« annak festői transzcendálása értendő, mely arra irányul, hogy »a tárgy az őt felülmúló igazság szenvedélyes ideogrammájává váljék«.”² Ebben az értelemben tehát mindig valamely természeti motívum látványa – és nem pusztán egy elvont forma – a kiindulási alap, amely átlényegült, megváltoztatott alakban jelenik meg a vásznon. (Andrási ezt az eljárást motívumrejtő vagy természetrejtő absztrakciónak nevezi).

Molnár László életművére máig tartó, meghatározó hatást gyakorolt a Zuglói Körben eltöltött néhány esztendő. És bár az idők folyamán a lírai absztrakt mellett számos más kortárs és klasszikus irányzatot is behatóan tanulmányozott, melyek eredményeit igyekezett beépíteni saját művészetébe, alkotásain maradandó nyomot hagyott a Körben megszerzett művészi tapasztalat, gondolat- és ízlésvilág. „Mindig van valami kiindulási pontom, amire a többi élményanyag, mintegy szövetet alkotva, rárakódik – fejtette ki később egy interjúban. – Azután következik a kalandozás. Meghatározó számomra a hozott tájélmény, majd a figura, ami szinte állandóan jelen van képeimen. Ezeket az elemeket dolgozom fel sokszor vagy a klasszikus festészet eszközeivel, vagy a modern eszközökkel, vagy mindkettő keverésével. Néha elmegyek a teljes absztrakcióig, de többnyire, így vagy úgy, jelölöm a figurát.”³

Ugyancsak a Zuglói Kör szellemiségére vezethető vissza Molnár László érzékenysége a transzcendentális témák iránt. A Molnár Sándor által kidolgozott (és a gyakorlatban meg is valósított) művészi életprogram, amit Hamvas Béla nevezett el „festőjógának”, Molnár Lászlót is megihlette. Olyannyira, hogy életművét a maga által szerkesztett összefoglaló kötetben a festőjóga alapelemei: a föld, víz, tűz, kristály és levegő szerint elrendezve mutatja be.⁴

A különféle keleti vallásfilozófiák, a miszticizmus és az alkímia tanulmányozása ugyancsak formálták Molnár László gondolkodását, de a szakralitás tekintetében számára leginkább döntőnek a Biblia, és különösen Krisztus szenvedéstörténete bizonyult. A nagyívű sorozatok, mint a Golgota, A lepel, a Veronika kendője, vagy az olyan képcímek, mint Ima az angyalokhoz, Bukott angyalok, Szent Sebestyén, expressis verbis nyilvánvalóvá teszik a festő bensőséges kapcsolatát a kereszténységgel.

Különösen inspiráló volt számára a torinói lepel problematikája, amellyel évtizedekkel ezelőtt találkozott, de életre szóló meditációs élményt hozott. A híres ereklyét sokan az „ötödik evangéliumnak” tartják, amely a keresztény hívők többsége számára – mint a názáreti Jézus halotti leple – tárgyiasult formában igazolja a feltámadást. Hosszú éveken át érlelődő gondolkodás indította el végül Molnár László 2001 és 2006 között készített A lepel című sorozatát, de a vászon mint médium már korábban is összekapcsolódott nála a lepel-analógiával. „A festővászonra, mint lepelre gondolok, amely hordozza a festékanyagot, őrzi a vásznon keletkezett sérüléseket, erőszakos roncsolódásokat. Ezek az elemek mind-mind analógiát képeznek az eredeti [torinói] lepellel… – írja Molnár a sorozatot bemutató katalógus előszavában. – A lepel léte üzenet. Akarva akaratlanul a kérdések és kérdőjelek sorát teszi fel. Jézus leple beborítja ezt a világot, és az emberi szenvedés drámája azon átvérzik.”⁵

Molnár szakrális témákat feldolgozó képei mindinkább az absztrakt expresszionizmus szellemében születtek. A figuralitáshoz való viszony azonban továbbra is megőrződik a vásznakon. Gyakran egyértelműen kivehető a kiindulópont, többnyire egy test, olykor egy arc, testrész, vagy a témához kapcsolható ruhadarab. Az örvénylő formákat a felületre applikált, gyűrt textíliák teszik plasztikussá, reliefszerűvé. A lepel sorozatban alkalmazott felületi sérülések együttesen jelenítik meg a torinói leplen keletkezett középkori tűzvész nyomait és a megváltás sebeit.

A festőjóga program utolsó állomásán a fény-levegő elem a teljes kiüresedés felé tendál, a fényben való feloldódás irányába mutat. Molnár Sándor is eljutott az „üres képekig”, Molnár László is ennek megvalósításán dolgozik. Fénylepel című 2010-es munkája mintha csak magát a végső, az üresség felé vezető utat szimbolizálná. A festmény még őrzi a corpus nyomait, a sérüléseket, de a feltámadás fénye mintegy lemossa az emberi test lenyomatát. A 2015-ben készült Ragyogás pedig már csak Krisztus mindent átható világosságát állítja elénk. A fényről kifejtett gondolata ars poeticának is beillik: „Mindig foglalkoztatott a fény problémája, sőt most ismét igen erősen érdekel. A festőnek adva van a Teremtés, amely Isten műve. A világot értelmünkkel felfogjuk és érzékeinkkel érzékeljük. Ehhez jön a fény, amely a Napból ered. A fény Isten megnyilvánulása, vagyis a Teremtőé. Ez az energia, amelynek hatására az élet létezik. A Fény gyermekei a színek. Ezek mind a térben, a Kozmoszban mozognak. A festővászon adja a tér illúzióját, ahol a színek és a formák mozgása életre kel. Aki ezt a teret benépesíti, az a festő, tehát analóg módon végzi a teremtést. Nincs és nem is lehet más dolga, mint művét felajánlani a Teremtőnek.”⁶

Rockenbauer Zoltán, PhD | a kiállítás kurátora

Molnár László 1941. október 1-én született Gyöngyöspatán. Tíz éves korától kezdett rajzolni és festeni Szabolcska Péter festőművész-rajztanár irányítása mellett. Gimnáziumi érettségijét 1960-ban szerezte meg Gyöngyösön. A középiskola befejezése után Budapestre költözik és felvételizik a Magyar Képzőművészeti Főiskolára, melyet még két alkalommal megismétel, sikertelenül. 1960–1964 között a Csepel Vas- és Fémművekben dolgozik. Tagja lesz a Csepeli Képzőművészeti Szabadiskolának és a Vasutas Képzőművészeti Körnek. 1962-ben megismerkedik Molnár Sándor festőművésszel – az ő révén később Hamvas Béla íróval –, és bekapcsolódik a Zuglói Kör tevékenységébe, ennek szellemisége határozza meg további fejlődését. 1964 és 1986 között a Kartográfiai Vállalatnál dolgozik. 1967-ben először utazik Párizsba, később bejárja Európát, hogy elmélyítse ismereteit. 1980-tól tagja a MAOE-nak, 2003-tól a Magyar Festők Társaságának. 2004-ben visszaköltözik Gyöngyöspatára, azóta ott él és dolgozik. Művészetében elvontan dolgoz fel szakrális témákat, kitüntetett figyelmet szentel Krisztus szenvedéstörténetének. Formailag a figuratív és nonfiguratív festészet összeegyeztethetőségére, átjárhatóságára törekszik. Eddig harminchárom egyéni tárlata volt, és számos csoportos bemutatkozáson vett részt. Kiállításunkon az utolsó két évtized szakrális munkáiból válogatunk.

Szegő György bevezetője

Lóska Lajos megnyitó beszéde