Műtermészet – semmi sem az, aminek látszik
Nagy Gabriella pályakezdését követően elnyert egy rangos díjat (Strabag Festészeti Díj, 2001), melyet a művészeti szakma elismert szakemberei – Néray Katalin, Hegyi Lóránd, Kovalovszky Márta, Pinczehelyi Sándor – ítéltek oda. Azt gondolnánk, ezzel biztosított a stabil karrier: egyéni kiállítások itthon, megjelenés csoportos tárlatokon itthon és külföldön, a sorra nyíló kereskedelmi galériák érdeklődése. Hogy ez nem így történt, az is egy lehetséges magyarázata annak, hogy bár generációktól függetlenül viszonylag sok művésszel kerültem munkakapcsolatba, az ő festészete számomra kevéssé volt ismert. Ám amikor elkezdtem tanulmányozni közel két évtized alatt alkotott műveit, rögtön bevonzott az a világ, amely a vásznain megjelenik: a természet, a növény- és állatvilág egyáltalán nem szokványos megjelenítése.
Néhány éve a Tisza-tó mellett nyaraltunk, és a fölénk boruló csillagos ég alatt tapasztaltam meg, hogy a Föld tényleg gömbölyű, a végtelen élménye, a távoli horizont jobban megérintett, mint a tengerek mellett bármikor. Az ember kicsinysége, törékenysége ebben a végeláthatatlan térben nem ijesztő volt, inkább varázslatos és megindító. Ezek az érzések köszönnek vissza Nagy Gabriella tájképein is, amelyek többek is, mások is pusztán tájképeknél. A 2004 körül festettek például kifejezetten nélkülöznek minden arra utaló motívumot, a színes síkokból felépülő, dimenzió nélküli absztrakt képterek csak címükben jelzik tájképi mivoltukat (Zöld vihar, Felhős naplemente, Zöld víz, Fehér horizont).
Az Északi-középhegység egyik, völgyben hosszan elnyúló városában nőttem fel, ahonnan az erdők tízpercnyi járásra vannak. Ha felértem egy hegycsúcsra, mindig alattam terült el a látvány, bár messzire elláthattam, egészen másként tapasztaltam meg a horizontot, mint Nagy Gabriella, aki az Alföldön születettként naponta látta ég és föld összeérését a hortobágyi síkságon. Ebből az élményből ered a kép terét nagy arányban – akár 90 százalékban is – betöltő égboltok megfestése, amelyek néhol békések, gyönyörű bodorfelhősek, de a legtöbbször a természet félelmetes erejét, a tomboló viharral járó, élesen a képtérbe hasító villámokat ábrázolják. A villám nemcsak mint cikázó, a monokróm felületet vertikálisan megtörő elem, hanem a retinába élesen hasító fényforrásként is fontos a festő számára, ahogy a horizontvonalaknál is alkalmazza ezt a világító kontrasztot. A természeti erők, az extrém légköri jelenségek – a villámok mellett a vihar, a tornádó – megjelenítése a 19. századi romantika óta vissza-visszatér a vászonra, csakúgy, mint az érintetlen, fenséges természetbe vetett kicsiny ember magánya, kíváncsisága, megrendültsége, áhítata. Nem véletlen, hogy Nagy Gabriella egyik kedvelt festője Caspar David Friedrich, akinek tájba helyezett staffázs figurái ihletésére helyezte el ő is szemlélődő, figyelő, majd a nyugalmas környezetet felugrással, felemelkedéssel, lebegéssel aktivizáló alakjait – akik egyben a saját alteregói. Itt kapcsolódhatunk a romantika mellett korunk cybervilágához, a mátrixhoz – a filmes inspirációhoz is –, a térben és időben merőben furcsa megkettőződésekhez, bizonytalanságokhoz, az ismerősnek tűnő helyeken, szituációkban megjelenő, teljesen oda nem illő, váratlan dolgokhoz: a zempléni táj fölött megjelenő ufók, a „slow motion”-ban felröppenő bagoly és felugró ember, az egyazon tájat ábrázoló diptichonon megjelenő villámok motívuma. A misztikus, metafizikus tájak a nézőkben felidéznek titokzatos fikciós helyeket, filmes reminiszcenciákat (Mátrix, Alkonyat) és hátborzongatóan valós erdőket (az öngyilkosok japán erdejét, Aokigaharát), olykor a művészi szándéktól függetlenül is.
A festés aktusát a legtöbbször időigényes gyűjtőmunka előzi meg, a művész képeket, fotókat keres, készít, rendszerez, és az ötlet megszületését követően sorozatokban gondolkozik (Hidegfront, Figyelem, A végtelenbe és tovább, Szőrös szív, Emelkedett). A sorozatok darabjai nem egy-egy korszak lezárt periódusaihoz kötődnek, ha előjön egy újabb ötlet, a megfestett darab bekerül a szériába, így mindegyik sorozatban találhatunk akár 2001-es és 2017-es művet is. A legegységesebb – és mindössze két év alatt festett – állatos sorozat képei kényesen egyensúlyoznak a tetszetős giccs és a művészet határán: nagyon realisztikusak, technikailag tökéletesen kidolgozottak, ám mindegyikben van valami, a valóságtól nagyon elidegenítő, olykor vicces, szarkasztikus, vagy akár drámai elem. A síró birka képe konkrét élményből táplálkozik – a levágás előtt álló állat reakciója –, de a könnyező halat elképzelni már inkább megmosolyogtató, ugyanakkor a minden élőlény iránti együttérzés kifejezése. A bagoly veséig ható tekintete megborzongat, reális, szürreális és ironikus egyszerre. Csak a mi vidékünkön is élő állatok szerepelnek a képeken: tyúk, liba, nyest, gólya, szarvas, róka, birka, bagoly és a néha áttévedő barnamedve. Tudatos választás ez, hisz ezeket ismerhetjük akár testközelből is, emberi viselkedéssel felruházva kerülnek olykor nagyon furcsa szituációkba: mintha csak testékszerként viselné az éles nyílvesszőt a fejénél átlőtt róka, ennek ellenére egykedvűen tekint ki a képből. A már említett síró és az állatábrázolásokon nem tipikusan, hányás közben megjelenített két- és négylábúak egyaránt megdöbbentenek és nevetésre késztetnek. Amikor a művész nem portrét készít róluk, akkor furcsa alakzatba rendez sok egyforma állatot: DNS-spirálhoz hasonlatos kompozícióban ábrázolja a birkák tömegét, amely a kémiai képlet sajátos áttranszponálása mellett egyfajta mennybemenetel is, az Agnus Dei – Isten báránya ironikus feldolgozása, de eszünkbe juthat az első klónozott állat is, Dolly, aki történetesen birka volt.
Legújabb festményein növényi struktúrákat látunk homogén háttér előtt, virágzó vagy kopár ágakat, gallyakat, fatörzseket, szintén a közép-európai régióban honos fajtákból: cseresznye, bükk, nyír, alma… Ezek olykor szoros szövevényként fonódnak egymásba, matematikai, kémiai képletet alkot velük (Plusz mínusz egy, Emelkedő bükk), vagy a tüskés csipkeágakból fon hashtaget (kettőskeresztet) amely a közösségi kommunikációban használt webes felületeken a keresést segítő jel. Szimbolikája, formája egyaránt rímel a művész sok munkájában fellelhető megduplázódásra, párhuzamos szimmetriára és blogolási aktivitására.
A múlt évben a debreceni MODEM-ben megrendezett, A végtelenig és tovább című kiállítása után a műcsarnoki tárlat megerősítheti a laikus és a szakmai befogadókat egyaránt, hogy Nagy Gabriella többféle asszociációt keltő, de a retinára is erős hatással lévő festészete több figyelmet érdemel.
Mayer Marianna, a kiállítás kurátora
a kiállítás kísérőrendezvénye:
március 18. vasárnap 15.00
Németh Gábor József Attila-díjas író, forgatókönyvíró, szerkesztő tárlatvezetése Nagy Gabriella kiállításán