Álom logika | Szerényi Gábor grafikái

Szerényi a pácban                                                   

Szerényi Gábor sajtógrafikus, karikaturista, autonóm művész. És benne „még sokan mások” együtt teljesítik ki egy alkotó, közéleti szerepvállaló ember arculatát. Derűsen bölcs hangú, de szarkasztikusan fogalmazó író is, és ha hívták, sokszor, sokáig volt népszerű televíziós kulturális-művészeti műsorok arca, szerkesztője.

Honnan jön mindez? Gondolom, ezzel ő is egyetért: a 20. századi közép-európai história az emberre mért sorscsapásaival alkotó energiáinak forrásaivá vált. Tehetsége emocionális többlet. Racionális elemzőként ősei és saját megélt élményeiből, ezek mindig fonák tanulságaiból épít grafikusként és tollforgatóként is impozáns pályát. Talán ez az oka, hogy egyik főtémája éppen a toll, amely rajzaiban megszemélyesül – ha ír, ha karcol.

Apai családja Edelényből és környékéről származik. Kocsmárosok, később – a nagyapa korai halála után – édesapja, Emil – a „Papa” – Miskolcon volt könyvelő, majd benzinkutas, sakkozott, operabarát volt, sőt maga is énekelt. A széttartó élethelyzetek, közegek feldolgozásaként mindent megfigyelt, bravúrosan skiccelt, portréit kommentárokkal keretezte. Gábor a karikaturista szakosztály Fonák című lapjában megírta édesapja sorsát, és könnyed rajzaival együtt azt saját világa konkrét előzményeként tette közzé. A fotó előtti kor sajtójában a „rajzolt hír” élettel töltötte meg az írott tartalmat. Hamar kialakult a műfaj kritikai ága is, amelyben a rajzoló gunyoros, személyes kommentárt, gyakran filozofikus véleményt fogalmazott meg, precízen pontos, ugyanakkor torzító vonalakkal. Az újságba szánt rajzok míves technológiáját azonban hamarosan felülírta a gyorsaság. A 20. század néhai élclapjaiban – még a békeidőkben – élte virágkorát ez a bravúrral megrajzolt kritikai kommentár.

Béke, ha volt. Az apa, Szerényi Emil a negyvenes évek eleji országrész-visszacsatolások idején még rendes katona lehetett, de a világháború poklát már munkaszolgálatosként élte túl. Felesége és két gyereke azonban áldozat lett; gyermekorvos testvére kivételével minden családtagja Auschwitzban pusztult el. A háború után Emil nem adta fel, újra családot alapított, és eljárt rajzolni a Dési Huber körbe, még a szanatóriumban is rajzolt – eközben a polgári lakást leszeletelték, társbérletté szabták át.

Az idősen újra apává vált Emil korán meghalt. Fia, Gábor a „nyócker sajátosan lumpenizálódott” iskolájában problémás tanuló, ezért a Balaton-felvidék gyönyörű kisvárosába, Sümegre küldik, egy patinás püspöki palotában lesz kollégista. Kíváncsi gimnáziumi növendékként sűrűn belátogat a mezőgazdasági szakképzés gyakorlataira is. Ha ma visszagondol arra, hogy kik hatottak rá, a sor élén persze Maulbertsch neve áll, akinek freskóit a sümegi katolikus templomban csodálhatta. Ugyanebben az időben Marcel Gotlib francia rajzolóval kerül levelező kapcsolatba, a korszak népszerű képregény-újságja, a Pif rajongójaként. (Micsoda véletlen: Gotlib magyar származású...)  Lázad. Vágyakozik Pest után. Tankönyveinek oldalai közé képeslapokat rejt, azokon egy csipet Gellérthegy, egy slukk Lánchíd.

Az iskolai szigorral kikényszerített sűrítő képzelet, képi költészet jellemzi későbbi munkásságát is: tollak, nyakkendők, óraszámlapok, banális tárgyak kelnek életre rajzaiban újra és újra. A tanfelszerelésbe besorozott körző rendre a keze ügyébe kerül, és megrajzolt, meghitt modellé változik. Szerényi már Sümegen mindennapi életének tárgyaiban keresi a barátokat. Vekerdy Tamást idézem: „…és figyelmében valami várakozás feszül / Az nem lehet, hogy csak ennyi… / Az nem lehet, hogy csak ennyi a világ. / Sunt lacrimae rerum, van a tárgyaknak könnyük, mert úgy látszik, lelkük is van… / Meg-megnyílik – két sor között – az ég? / Rejt-e valamit az elviselhetetlen, megunt, mégis szeretett világ? Ha igen, ha bármit, már jó.”

A gimnázium harmadik osztályát már a budapesti Eötvös esti tagozatán végzi el, mivel a család anyagi helyzete miatt dolgoznia kell: az Astoria londinere lesz. Majd a Városépítési Tervező Intézetben műszaki rajzolóként vállal munkát, ahol abban az időben Makovecz Imrének is műterme van. Kós Károly könyveit bújja, összebarátkozik Hernádi Gyula íróval, aki a históriát kreatív szarkazmussal szemléli. Megtanul szitázni, térképeket és grafikákat nyomtat. És készül a Képzőművészeti Főiskola felvételijére – a 1973. március 15-i tüntetések után a „bennfentesek” biztosítják arról, hogy hiába. Ennek megfelelően kezelik őt a sorkatonai szolgálatnál is. 1975-től a Ganz-MÁVAG Művelődési Ház „kreativitási szakkörébe” jár, amelyből a karizmatikus kísérletező művész, Erdély Miklós vezetésével később a Fafej, majd az Indigo csoport lesz. 1978-ban a Fiatal Művészek Klubjában egy ön-kiállítás részese: társaival beköltözik az alagsori kiállítótérbe, amolyan első művészeti valóságshow a tervük. Mindent megrajzolnak, még a bejelentőlapokat is, ám zárórakor kiterelik őket a saját kiállításukról. Sok művészbarátja van, ő maga a társaság, a humoros kommunikáció fenegyereke. Egyikük, Olajos György viszi az akkor kiváltságosan kezelt irodalmi hetilaphoz, az Élet és Irodalomhoz. Ott nem kisebb személyiség, mint Nagy László költő a szinte intézményként tisztelt képzőművészeti rovat vezetője; Szerényi máig mestereként gondol rá. Nagy László javasolja neki, hogy hagyjon több levegőt a főtémáinak, a „spirituális agglomerációnak”, és kihalássza Szerényi mappájából az általa befejezetlennek vélt rajzokat.

A rendszerváltásig, 12 éven át szinte elrejtőzve ír termelési riportokat, munkásportrékat az EGYT (ma EGIS) gyógyszergyár újságjánál (ahol korábban, ’56 után félreállítva Örkény István is „dolgozhatott”). Közben külsősként sokfelé ad le rajzot; egészen máig publikál a Magyar Nemzetben. Majd jókora szünet után, idén, a 70. születésnapjára – Sinkó István méltatásával – az ÉS egy teljes lapszámnyi helyet ad grafikáinak. Évek óta író, rajzoló munkatársa az Országút – Művészet / Tudomány / Közélet című periodikának, illusztrálja a győri Széchenyi István Egyetem Jog-Állam-Politika című szakfolyóiratát. A tavaly újraindított, de csak 11 lapszámot megélt szatirikus Ludas Mátyás is közli karikatúráit. Nagy kedvvel dolgozik, hiszen szeret örömet okozni közönségének, de erre csak Wehner Tibor elemzése után jön rá. Úgy látja, hogy a tárlatok szűkebb publikuma helyett jobban kedveli a szélesebb nyilvánosságot, mivel a sajtóban egy-egy grafikája személyesebb, szinte intim közegbe, olvasói kézbe kerül.

Szerényi a múlt évszázad utolsó és az új első negyedében rajzban és szóban – mint rádiós-tévés is – kedvvel merül el, aki ismeri személyesen, tapasztalja is: lubickol a hírek visszásan fonák, mégis derűs értelmezésében, közvetítésében. Ránk bízza az élesen vagy érzelmesen felvetett „probléma” olvasatát: egy magas filozófiai, vagy egy laposabb ívű közéleti értelmezést. Évtizedek óta folyamatosan így tesz. Könnyed vonalaival, kiemelő folthatásaival elbűvöl, felelősségteljes gondolkodásra biztat. Szerényi Gábor munkája és személyisége a néhai polgári Budapest asztaltársaságait idézi – virtuális kávéházakban – noteszlapjain. Műcsarnoki „csak azért is” tárlatán a grafikus-karikaturista örökbecsű műveiből válogattunk Markovits Éva kurátorasszisztenssel és a művésszel.

Szegő György DLA

a kiállítás kurátora