Legenda-változatok | Sulyok Gabriella kiállítása

Su­lyok Gab­ri­el­la ze­né­vel és köl­té­szet­tel át­ka­rolt művei ki­vé­tel nél­kül se­gí­te­nek az élet-pil­la­na­tunk fel­fo­gá­sá­ban. „Dús-gyö­nyö­rű” raj­za­i­ban mind­annyi­unk közös em­lé­ke­it jegy­zi, és örök­nek ható idő-te­rek­be he­lyez­ve ván­dor­lá­sun­kat, a jö­vő­vel együtt a je­len­ben el­ér­he­tő élet­él­mény­be sű­rí­ti azo­kat.

Volt al­kal­ma egy mára el­fe­lej­tett kul­tú­rá­ba is be­pil­lan­tást nyer­ni – szel­le­mi-mű­vé­szi al­ka­tán túl ez teszi le­he­tő­vé, hogy a dol­go­kat min­dig több szem­szög­ből lássa, ér­tel­mez­ze, meg­fe­le­lő­en érez­ze és ér­té­kel­je. Józan lá­to­má­sok­kal erő­sí­tett vi­lág­lá­tá­sa a le­he­tő leg­tisz­tább, köz­ve­tí­tő­sze­rep­re is al­kal­mas at­ti­tűd­del je­le­nik meg mű­ve­i­ben.

Szá­má­ra alap­ve­tő­en fon­tos a fehér és a fe­ke­te, „mert a fény a fe­hé­ret és a fe­ke­tét ugyan­úgy el­ta­kar­ja” – vagy éppen mert ugyan­úgy meg­mu­tat­ja. E két szín ta­lál­ko­zá­sá­nak rit­mu­sa, egy­más szép­sé­gé­nek vesz­te­ség nél­kü­li ki­eme­lé­se fon­tos mo­men­tum a gra­fi­ká­i­ban, ez­ál­tal tel­je­sed­he­tett ki a fe­ke­te-fehér tar­to­mány­ban lét­re­jö­vő egye­di at­mosz­fé­ra.

A moz­gó­kép­pel (és ze­né­vel) tör­té­nő ki­fe­je­zés ké­pes­sé­gé­nek bir­to­ká­ban film- és akár élet­él­ményt is képes két di­men­zi­ó­ba transz­po­nál­ni, sok­szor egy egész tör­té­ne­tet lát­tat­ni, el­kép­zel­he­tő­vé tenni. Ce­ru­zá­val, tus­sal és oly­kor kré­tá­val meg­je­le­ní­te­ni azt, ami egy­szer­re rej­té­lyes és lé­nye­gi. A film­ké­szí­tés fo­lya­ma­tá­nak is­me­re­te ugyan­ak­kor le­he­tő­vé tette szá­má­ra azt is, hogy a raj­za­i­ban meg­nyil­vá­nu­ló moz­gás moz­du­lat­lan­sá­ga ma­gá­val ra­ga­dó le­gyen, hogy a vo­na­lak olyan ál­ló­ké­pet ve­tít­se­nek elénk, amely bár­me­lyik pil­la­nat­ban újra moz­gás­ba len­dül­het.

Képei Me­zo­po­tá­mi­á­ba, Or­fe­usz és Eu­ri­di­ké vi­lá­gá­ba, a zsidó-ke­resz­tény kul­tú­ra alap­ve­té­se­i­nek a Bib­li­á­ban meg­őr­zött, meg­un­ha­tat­lan út­vesz­tő­jé­be, egy­út­tal a saját, min­den­nel közös vi­lá­gunk­ba, a jelen és a múlt-jövő di­men­zi­ó­i­nak ori­gó­já­ba re­pí­te­nek.

A tár­la­ton egé­szen korai és a leg­utób­bi pár hó­nap­ban ké­szült mun­kák is lát­ha­tók. A három terem az ókori ke­le­ti és a görög mi­to­ló­gia által ih­le­tett, fehér pa­pí­ron fe­ke­te tus­sal ké­szült raj­zo­kat, folt­ma­ra­tott réz­kar­co­kat, va­la­mint a zsidó-ke­resz­tény világ Bib­li­á­ja, kü­lö­nö­sen a Zsol­tá­rok Köny­ve ta­nul­má­nyo­zá­sa során élet­re kelt, sze­mé­lyes érin­tett­sé­gé­ből szü­le­tett gra­fi­ká­kat mu­tat­ja be. Az Irak­ban töl­tött évek alatt, a le­le­tek és a tu­dó­sok által egyen­ge­tett fel­té­te­le­zé­sek alap­ján meg­raj­zol­ta a sumer, ba­bi­lo­ni-akkád és asszír öl­tö­zé­ke­ket, és a mú­ze­u­mi kö­zeg­ben, a me­zo­po­tá­mi­ai kul­tú­ra vi­zu­á­lis mű­vé­sze­té­nek és a tőle el­vá­laszt­ha­tat­lan köl­té­szet­nek ha­tá­sá­ra kezd­te el a Sumer agyag­táb­lák­hoz című tus­rajz-so­ro­za­tát, amely­nek min­den da­rab­ja egy-egy sumer vers rész­le­tét kapta címül.

Az Or­fe­usz so­ro­zat a két­ez­res évek ele­jén szü­le­tett, Gaál Ist­ván 1986-os Or­fe­usz és Eu­ri­di­ké című film­jé­nek ha­tá­sá­ra. Itt szin­tén nem je­len­nek meg fi­gu­rák: sem Or­fe­usz, sem Eu­ri­di­ké nem ölt tes­tet, de érez­he­tő a je­len­lé­tük – azt lát­juk, amit ők lát­tak, vagy amit ők is lát­hat­tak volna. Velük együtt ván­do­rol­ha­tunk és küzd­he­tünk meg a ki­ál­lí­tó által gyö­nyö­rű­nek ne­ve­zett prob­lé­mák­kal.

A gra­fi­kák tér­szer­ke­ze­té­nek, a mély­ség­be és ma­gas­ba irá­nyult­ság­nak, ezen belül a gyak­ran fel­buk­ka­nó „üres­ség­nek” kö­szön­he­tő az az at­mosz­fé­ra, amely a döb­be­net és az uj­jon­gás ha­tá­rán lévő ál­la­po­tot idéz elő a szem­lé­lő­ben. Ugyan­ez vo­nat­ko­zik a bib­li­ai tör­té­ne­tek fel­dol­go­zá­sát célzó és a tör­té­ne­tek hely­szí­nét fel­tér­ké­pez­ni-el­kép­zel­ni se­gí­tő gesz­tus­sal ké­szült raj­zok­ra is. Az él­mé­nye­ket, be­nyo­má­so­kat rög­zí­tő képek sok­szor köl­tők és írók meg­fo­gal­ma­zá­sai, pél­dá­ul Tho­mas Mann vagy Rainer Maria Rilke in­terp­re­tá­ci­ói ih­let­ték.

Su­lyok Gab­ri­el­la művei ima­ként is ér­tel­mez­he­tők: már-már bi­zo­nyí­tó erejű lá­to­más-képek, ame­lyek kaput nyit­nak az időt­len­ség­be.

Re­ischl Szil­via, a ki­ál­lí­tás ku­rá­to­ra

Sinkó Ist­ván meg­nyi­tó szö­ve­ge