Személyesen | Frissen 2021 | Elekes Károly: Zavaró tényező

Elekes Károly: Zavaró tényező 

A festő műtermébe lépve hallatlanul gazdag – gyakran talányos – képi univerzumba jutunk. Elekes a műveivel átalakítja környezetét. Egyszerre műtörténeti, filozófiai, technikai polihisztor. Erdélyben nőtt fel, a kolozsvári akadémián tanult festészetet. Évtizedek óta Magyarországon alkot, és az alkotás az ő esetében folyamatos önképzést jelent. A restaurátori munkában is elmélyítette tudását, „talált festményekkel” dolgozik. Ócskásoktól beszerzett, tönkrement képeket „hoz rendbe”, és azokat a kortárs vizuális művészeti szcénát megszólító autonóm művekké szublimálja.

Jó ideje nem készít „friss” festményt. A rendbehozó gesztus során erős iróniával él, a piktúra iránti alázatával mégis a művészet örök és mai formáit, tartalmait közvetíti: „A kompozíciós harmónia kedvéért a felület töredékes síkját saját invenciómmal helyettesítem” – írja. Motivációjában a művészettörténet toposzai segítik, de az előzményeket a nézőnek kell felfedezni. Egy műtörténeti csúcs-alkotás, Millet talányos Angelus című festményének gyenge másolatára félreérthetetlen geometriai szerkesztéssel fest „üvegkoporsót”, megemelve a kétes értékű talált tárgy státuszát (az eredeti Angelus Salvador Dalít is megihlette). A mester fája bibliai téma, itt újra a (perspektíva)szerkesztés válik konceptuális tartalommá. Az elöregedett, kiszáradt olajképek repedései a geometrikus absztrakció felé kormányozzák az „új” képet. Például úgy, hogy színes foltokká változik egy-egy, az idők során keletkezett mozaikdarab. Valami hasonló geg, mint amit egy ideje a pesti töredezett aszfalt-szemek kifestésével hoznak létre a politika összes színe ellen humorral lázadó párt aktivistái.

A portrékat összefogó képfalon a festészet által kedvelt személyiségekhez, idolokhoz kapcsolódó attribútumok segítségével Elekes Károly több műve is szinte mém lett. Színessé vált masnik, glóriák, angyalszárnyak, csillagok „beszélnek ki” a módosított festményből és az eredeti időből. Így az amatőr, a gyenge minőségű – már ócskaságnak számító – festmény újjászületik, a mai vizuális kommunikáció nyelvén kap új képi jelentést. A profi giccsből jelenkori „koncepcionalizált” alkotás születik. Ahogyan Elekes origóként tartja számon 2003-as „tunning-találmányát”, bennem is felötlik egy, az 1960-as években megélt gyerekkori élmény. Osztályfőnöki órán elemeztük egy „ifjúsági” sci-fi (Földes Péter: Ibolyaszínű fény, Móra Kiadó, 1962) lehetséges jelentéseit. A regényben egy fiatal izlandi tudós felfedez és felhasznál egy fénysebességnél gyorsabb sugárzást, amellyel a Földön valaha megtörtént események képeit utolérik, és egy tükör-módszerrel azoknak ha nem is tökéletes, de hű képét küldik vissza. Így a történészek és politikusok által folyvást meghamisított história képe kitisztul. Hetekig vitatkoztunk a gyerekkönyvnek álcázott utópiáról. Reál tárgyakban otthonosabban mozgó társaim az alapötlet fizikai lehetetlenségein köszörülték nyelvüket, de néhányunknak a főhős igazságvágya volt a történet igazi tétje. A regénybeli találmányt most Elekes Károly alkotói koncepciójával látom analógiában.

Az eddigiekben az Elekes létrehozta mű-rétegek tárgyi szféráit érintettem. De elhíresült szociális akcióját más dimenzióban, szélesebb szociális, ökológiai jelentőségű, aktuális tettnek látom. Elekes Károlyt néhány éve megszólította a Keleti-pályaudvar környékén kallódó, elesett emberek féltve őrizgetett, „szent” tárgyait kényszerből piacra dobó – „minden eladó” – drámája. A többnyire nincstelenektől olcsón vásárolt festményeket Elekes feltőkésítve (restaurálva, kortárs művé alakítva) a tárlatára szervezett aukció során eladta. Festőként nem vesz részt a műpiaci versenyben, de ez egyszer eladta a saját „piackutatása” nyomán kereskedelmi láncba emelt képeit és tárgyait. A nyereséget pedig visszaosztotta a Verseny utcában (beszédes helynév) újra meglelt eladóknak. Jótett (egybeírandó!) helyébe jót várj, ez volt akciójának címe.

A népmesei cím mégsem megtévesztő, erősen kihallatszik mögüle a művészeti élet iránt érzett szkepszis. Sturcz János kommentárját idézem: „Tizennyolc éve a Palazzo Pitti gyűjteményeinek gazdagsága ébresztette rá [Elekest] a művészeti túltermelés beláthatatlan anyagi és szellemi veszélyeire. Egyidőben megerősítést is nyert Stanisław Lem Summa Technologiae c. (1964) írásából, amelyben egyenesen ’intellektuális szemétnek’ nevezte a műalkotások többségét, melyeket szerinte csak az különböztet meg a valódi hulladéktól, hogy ezeket nem recikláljuk és nem semmisítjük meg, hanem arisztokratikus gigaraktárakban, múzeumokban őrizzük, halmozzuk fel, gyakran anélkül, hogy többségük bármikor közönség elé kerülne.”

Elekes 2003-tól tunningolásnak nevezi a talált képtárgy helyreállítását. Munkája rendkívül precíz, sokrétű, sokféle technikával élő imagináció-folyamat. Az alkotó az alkimisták nagy átalakításához hasonló, mágikus poétikát művel. Tudatosan nem szaporítja – az internet elhatalmasodása óta látványosan fölösleggé vált – műtárgyak számát, hanem szublimációval közelíti, mint a megtalált „bölcsek kövét”, és végül saját műként lepecsételi. A Kafka-áthallást erősítve önmagát „restauráló hivatalnoknak” minősíti és a tunningolást hivatali pecséttel szignózza. Miközben a hozzáadott érték nagy, a „szerzőség” hitelessége sikamlós műpiaci kérdés – ha a piacon illene morálról beszélni. Avantgárd válasz már született erre: „mindenki művész”. Elekes „utóvéd” állásként legitimálja átalakító módszerét. A jelzett, vagy szignó nélküli festményeket leemeli a megsemmisülés futószalagjáról, és eközben kiáll a klasszikus technikák, műfajok, tradicionális témák mellett. Saját fogalmazásában a műtörténészek bevett avantgárd fogalmával ellentétes, ironikus világképet képvisel. Számomra – még szélesebben értelmezett mezőben – megvalósítja azt, amit jó pár éve magam is megfogalmaztam: az igazi avantgárd a hagyománnyal való, újat alkotó kísérletezés.

Elekes Károly 2003-ban – egy hónappal az utcán talált szakadt kép felszedése után – máig működő ars poeticát fogalmazott meg. Fejezetekbe is rendezte felismerését, azt, hogy nem kívánja tovább szaporítani a „többleti műtárgyak” végtelen sorát. Műtörténeti támaszként elemző megerősítéseket ad a koncepciójához, amelyet végül verbális egyenletbe foglalt: „intellektuális szemét + anyagi áldozat + intellektuális beavatkozás = érzéki intellektuális érték”. A befogadói szemléletet tükröző formulához hozzáteszi: „bizonytalan állítás”.  Ez igazolja fenti állításomban a „kísérletező” attitűd morális aspektusát.

18 évvel ezelőtt saját használatra (?) fogalmazott kiáltványa végére egy Értékelést is mellékelt: „…létezik néhány labilis szempont, amely behatárolja [szemlélete] mibenlétét: munkamorál, önvédelem, terápia, elfoglaltság, több síkon mozgó skizoid szertartás…” Véleményem szerint az elemzése preventív világgyógyítás, viszonyítási pont, amit a művésztársak java része máig respektál. Mert Elekes belenyugvás vagy defenzíva helyett csendesen támad. Akkor is, most is kérdés marad: az igazság boldoggá tesz, vagy szenvedést okoz? Elekes munkálkodása hitelesen, megformált tartalommal festve, jelekkel élő módon firtatja ezt a sem fénysebességgel, sem ibolyaszínű fénnyel nem kezelhető alapkérdést.

Szegő György

a kiállítás kurátora

A Frissen kiállításokkal – immár ötödször – a Műcsarnok az egy-egy térben, egy-egy művész, egy-egy kurátorral megvalósuló egyéni(!) személyes kiállításainak tereit egy időben összenyitja. Az „alkotás géniusza” fel kívánja tárni a tér-idő kereteit. Az átjárható „falak” a festészet, a plasztikai- és médiaművészet szinergiáinak szellemi kaland-élményét kínálják. Mostani tárlatunk pólusain is szeretné rendszerként újraértelmezni az alkotó folyamatokat térben és időben.