„Egy bizonyos hűvösség az eszményem. Templom, amely környezetül szolgál a szenvedélyeknek, ám anélkül, hogy közbeszólna.”
(Ludwig Wittgenstein: Észrevételek)
A fenti Wittgenstein-idézet eszembe juttatta az egyik legszebb szakrális épületet, amely a 21. században született és egyben kiindulópontul szolgálhat ahhoz a befogadói élményhez is, amellyel Gál András festőművész monokróm képeihez közelíthetünk. Helsinki egyik legforgalmasabb terén áll egy henger alakú, ablaktalan épület, a Csend-kápolna. Minden általam ismert templomtértől különbözik külső és belső puritánsága, a belül csupasz, törtfehér falak ürességét a diszkrét fények, az egyszerű natúr fapadok és a betérő emberek töltik ki. Az elmélkedés tökéletes helye vallásosnak és ateistának egyaránt. Az áhítatra elkülönített idő egymástól teljesen különböző terekben és körülmények között teremtődhet meg. Egészen más lelkiállapotban nézi az ember Michelangelo freskóit a vatikáni Sixtus-kápolnában, mint Mark Rothko alapvetően lilás-fekete festményeit a houstoni ökumenikus kápolnában.
Bár Malevics fekete négyzete már több, mint száz éves, még mindig nagyon sokan tesznek könnyelmű kijelentéseket egy-egy monokróm festmény láttán, és még jó, ha nem vált ki olyan elemi erejű dühöt, hogy megrongálják. Ez utóbbi Barnett Newman képével (Who is Afraid of Red, Yellow and Blue) történt 1986-ban, Hollandiában. Pedig ezeknek az egyszínű, monokróm képeknek a befogadásához nincs szükség ikonológiai ismeretekre, stílusjegyek meghatározására, csak nyitottságra, egy kis belső figyelésre, azokra az érzésekre, amelyek egy nyugalmi, meditatív állapotban keletkeznek bennünk. Természetesen a nem ábrázoló művészeten belül a radikális vagy monokróm festészetnek is komoly ideológiai, filozófiai, esztétikai, művészettörténeti irodalma van, amelyet maguk a festők is jól ismernek, s ez a teoretikus gondolkodás sokkal inkább beépül a művészetükbe, mint például a figuratív művek alkotóinál. Ez a nemzetközi közösség – főleg amerikai és német művészeivel – figyelemmel kíséri egymás munkáit, az alkotók kapcsolatban állnak egymással. Gál András több, mint két évtizede aktív tagja ennek a közegnek, következetes képviselője az egy színnel való festésnek itthon és külföldön. Azon kevés Magyarországon élő és alkotó festő, aki majdnem több külföldi, mint hazai kiállítás meghívott résztvevője. Kapcsolatai révén sok külföldi művész munkáit láthattuk már hazai tárlatokon, amellyel egyfajta missziót is teljesít a színfestészet hazai megismertetésében, elfogadásában. Kezdeményezésével és aktív részvételével jött létre 2002-ben a Műcsarnokban A szín önálló élete című nagyszabású nemzetközi kiállítás, amelyen a magyar művészek együtt mutatkozhattak be olyan ismert festőkkel, mint Marcia Hafif, Joseph Marioni, Phil Sims és még sokan mások.
Az Ernst Múzeumban 2008-ban rendeztük meg önálló kiállítását A festmény határa címmel, amelyen látható volt mindaz, ami az ő monokróm színfestészetét addig jellemezte, s azóta is fontos intenció számára. Bár alapvetően konceptuálisan áll a festményhez, lényeges a struktúrája, színe, formája, mérete, a falsíkhoz, a térhez való viszonya és maga a festői tevékenység. Különleges hangsúlyt helyez a képek által kijelölt és befoglalt tér és a színek által kiváltott emóciók, a festés folyamata során belevitt érzelmek, fizikai gesztusok megmutatására. Ennél a fajta festészetnél szintén alapvető a vászon precíz felfeszítése, esztétikailag tökéletes megjelenése, a kivitelezés perfekcionizmusa. Alakjukat tekintve ezek legtöbbször formázott vásznak, lecsapott sarkokkal, négyzetek, vagy nagyon megnyújtott keskeny téglalapok, általában 5-10 centiméter vastag, natúran hagyott vászon széllel. A vásznakra több rétegben, hengerrel viszi fel a sűrű festéket, majd széles spaklival dolgozza el, amelynek anyaga és a mozdulatok vehemenciája együtt adják meg a felületek struktúráját, dinamikáját. A mechanikusnak tűnő hengerelés ellenére fontos szerepe van a személyes és kontroll alatt tartott gesztusoknak, a vászon szélénél élesen megállított festékpászmának. Tekinthetjük ezeket a képeket jelként funkcionáló alkotásoknak is, amelyeknek egyetlen homogén színfelülete, ha közelről nézzük, nagyon is változatos felszínt mutat. A hengerrel felcuppantott festékmasszából különböző rétegzettségű felületek emelkednek ki, süllyednek be esetenként viszonylag szabályos rendben, függőlegesen vagy vízszintesen, máskor pedig változatos faktúrát hoznak létre. Ettől a faktúrától lesz az egyszínű kép mégis polikróm, az egymásra rétegződő festék teremt fény-árnyék szövedéket a vászon felületén. A művész egyszer azt nyilatkozta, hogy a hideg és nedves festék anyaga számára hangsúlyosabb a pigmentnél, azonban egy-egy korszakát nagyon jól jellemzik az általa használt színek: a derűs napsárga, az élénk vörös, a tompa hússzínek, rózsaszínek, vagy a minden színt magába olvasztó szürkék.
A műcsarnoki kiállításon, amely az Elégia monokrómia címet viseli, az olajképek mellett azt az utóbbi három évben létrehozott akvarell kollekcióját is láthatjuk, amelyeket a Bartók Galériában 2018-ban mutatott be először. Noha ezek is az egy színnel fölvitt monokróm festményekből eredeztethetők, de az akvarell technikából adódóan inkább a gesztusfestészet fogalmi besorolásához állnak közel. Egészen más hangulatú, lírai, könnyed vonalvezetésű, lágy, harmonikus kompozíciók, áttetsző, légies formáikkal finom etűdök a súlyos olaj- vászon festményekhez képest.
Mayer Marianna
a kiállítás kurátora
A Frissen kiállításokkal – immár ötödször – a Műcsarnok az egy-egy térben, egy-egy művész, egy-egy kurátorral megvalósuló egyéni(!) személyes kiállításainak tereit egy időben összenyitja. Az „alkotás géniusza” fel kívánja tárni a tér-idő kereteit. Az átjárható „falak” a festészet, a plasztikai- és médiaművészet szinergiáinak szellemi kaland-élményét kínálják. Mostani tárlatunk pólusain is szeretné rendszerként újraértelmezni az alkotó folyamatokat térben és időben.