Személyesen | Frissen 2021 | Mózes Katalin: Világűrrel teli szél  

Mózes Katalin: Az újrateremtés rítusa   

                                                                                           „Ó, meg az éj, csak az éjszaka…”¹

                                                                                                                    Rainer Maria Rilke

Hosszabb ideje már, hogy váratlan, de elrendelt keresztutaknál, létezés-csomópontokban újra és ismét találkozom Mózes Katalin munkáival. Az élmény mindenkor meghatározó, eleven módon vonatkozik és hat a hétköznapokra. Érlelően elkísér, változtat a gondolkodás távlatain. Megszólít a már ismert művek új olvasata, mégis az az intenzitás válik elsődlegessé, amellyel munkáinak a kezdetektől jelenlévő, változatlan motívumai újra felfénylenek, vagy elementáris hatású finomsággal és törékenységgel épp csak átsejlenek a frissen látott alkotásokban. Festményekben, kollázsokban, montázsokban, olykor szinte tenyérnyi grafikai lapokon, dobozművekben, térplasztikákban.

Mózes Katalin munkáinak minőség-komponensei nagy formátumú, erőteljes és tágas léptékkel formáló alkotói jelenlétet mutatnak. Művészetének megértéséhez és befogadásához igen sok forrásból merítő szellemi-spirituális teret kell átlátnunk és befogadnunk, erőfeszítéseink ugyanakkor létfilozófiai felismerésekhez nyitnak kaput.

Amikor belépünk egy-egy művébe, a kitáguló tájban személyes érzelmeink, megélt tapasztalataink, sérelmeink és örömeink, vágyaink és kétségeink színterére is jutunk. Termékeny és kreatív közegben mozgunk: új belső képeket teremtünk, amelyek sorra egybemérik magukat a befogadó közeg állításaival és kérdéseivel. Ebben a többféle autonóm képvilág és létmód párbeszédét megindító helyzetben nyílik esély az Egész megközelítésére. A művész teljességre irányuló igénye és kitekintése elköteleződés a megkerülhetetlen mellett: a létezés, az élet és az elmúlás összeszövődő titkainak felfedésére és megnevezésére. A dolgok nem halasztható számbavételének jelentősége és súlya tárul fel a művekben – abban a hangsúlyos alkotói csendtörésben, amely cselekvés egyáltalán lehetséges a mögöttünk hagyott század traumái után. Ted Hughes fogalmaz úgy angol nyelvű Pilinszky-versfordításokat közreadó kötete előszavában, hogy a távollét és a hiány-tulajdonságok Istenének mindenhatóságát jelentő Igazsághoz a legelemibb utakon juthatunk el: azon át, amit elszenvedtünk és elszenvedünk, s a tárgyak révén, amelyek részesei a szenvedésnek.² A Mózes Katalin által megformált művekben megjelenő elemi élethelyzet- illetve tárgyjegyzék szikár: időlegesség, töredékesség, véletlenszerűség, határhelyzetek, biztonságos közegüktől megfosztott, magányos vagy tétova csoportokban álló/ülő emberek, papírbabák, törött porcelánfigurák, arcrészletek, szemek, állatokat megidéző lények, újságlapok darabjai s azokon töredékszavak, betűk, kallódó tárgyak, épületek, geometrikus formák  ̶  ó, és  angyalok. S ez a lét-leltár az Éjszaka palástján lüktet. A mindent átölelő szimbolikus sötétség azonban nagyméretű papírmunkáin és vásznain nem fekete! Az éj nem vaksötét világtalanság, nem egyirányú, kilátástalan útvesztő, nem feneketlen mélységű Moloch-torok. Mózes Katalinnál derengésnek, a meditatív készülődés állapotának, a termékeny női princípium mozgásterének látom az éjszakát. A művekben a sötét háttérből teremtő gesztus emeli fénybe megváltásra váró, esendő hétköznapjaink részleteit. Együtt virrasztva az alkotóval a szemlélődő éjszakában, itt és így lephet meg, ölelhet át a csoda. Goldberg variációk képekben.

A művészet nem a láthatót adja vissza, hanem láthatóvá tesz ˗˗ hirdeti látomásos kiáltványában Paul Klee.³ Mózes Katalin festészete egyfajta szakrális gyakorlat, a láthatóvá tétel napi rítusa, formálódó új szertartásrend a spirituális gyökereit vesztett világban. Azoknak a jelenségeknek és történéseknek a kitartó számbavétele, amelyek között élünk, azon tárgyak középpontba emelése, amelyek velünk együtt járják stációútjainkat. Újrateremtés és egy új hagyomány kezdete. Nem mindennapi tekintet figyel a művekből a világra, ránk és önmagára: keményen és együttérzőn, távolságtartással és szeretettel egyszerre ˗˗ Rilke angyalait idéző szempár. 

Valóságos énünkhöz kerülhetünk közelebb Mózes Katalin munkái között. Érlelődve az általa is járt úton, talán egyetlen és igazi nevünkön szólíttatunk. A kegyelem által valódi életre keltve rátalálhatunk önazonosságunkra.

Medve Mihály

a kiállítás kurátora

A Frissen kiállításokkal – immár ötödször – a Műcsarnok az egy-egy térben, egy-egy művész, egy-egy kurátorral megvalósuló egyéni(!) személyes kiállításainak tereit egy időben összenyitja. Az „alkotás géniusza” fel kívánja tárni a tér-idő kereteit. Az átjárható „falak” a festészet, a plasztikai- és médiaművészet szinergiáinak szellemi kaland-élményét kínálják. Mostani tárlatunk pólusain is szeretné rendszerként újraértelmezni az alkotó folyamatokat térben és időben.