Személyesen | Frissen 2021 | iski Kocsis Tibor: Éjszakai földet érés

Éjszakai földet érés[1]

iski Kocsis Tibor kiállítása elé

Mivel az alkotó az egész kiállítást egységes munkaként gondolta el, így a címadás a műtárgyegyüttes értelmezési irányát is kijelöli. A cím számos asszociációs pályát indít el a látogató-befogadóban, ezért érdemes hosszabban elemezni. A földet érés kifejezésnek általában nagyon pozitív jelentéstartománya van, hiszen magában hordozza a megérkezés és a biztonság érzelmi többletét. Létezésünk bázisa a Föld, mind nagy, mind kis kezdőbetűvel. Emlékezzünk csak Antaiosz mítoszára, aki a földet megérintve kapott új erőt. De a földet érés szintén erős pszichológiai és kulturális többlettartalommal rendelkezik. Így előfordul, hogy egy nehezebb hajóút vagy repülőút résztvevői földet érve megcsókolják a talajt, vagyis hálával érintik a földet. Az éjszakai jelző pedig a titokzatosság és a várakozás felé fokozza tovább a cím érzelmi töltetét: az éjszakában ott az ismeretlen félelmetes jelenléte is, mivel éjszaka nincs jelen a Nap, a fény és az élet, a biztonság forrása, a dolgok megismerhetőségének alapja. Tehát éjszaka földet érni egyszerre jelenti egy kockázatos vállalkozás magunk mögött hagyását és egy újabb ismeretlen kihívásának a kezdetét.

A képinstallációban láthatunk olaj-vászon képeket, szénrajzokat, fotókat és  ezüstvesszővel készült rajzokat is. A művész egyrészt a természet jelenségeinek köréből válogatja a témáit, másrészt a művészet, illetve az emberi kultúra emlékei, maradványai közül. Az értelmező tekintet magától értetődően elkezdi kutatni, mi köti össze az egymástól gyakran térben és eszmeileg is távoli dolgok képeit. A választott ábrázolási eszközök (fotó, szén, ceruza) precizitásukból adódóan is a megfigyelést támasztanák alá, ha nem tudnánk, hogy iski Kocsis Tibor – vállaltan konceptuális művészként – nem a tájat, hanem a táj által valamit szeretne nekünk megmutatni.

A Hold sziklasivatagát ábrázoló monumentális szénrajz triptichon, a hatalmas tűlevelű lombkorona és az antik szobortorzó, a Holbein-portré rajzmásolata és a tengeri tájkép rajz – mindegyikben van valami különös, nehezen körvonalazható és nyugtalanítóan emberen-túli. A filozófia erre alkotta meg a fenségesség kategóriáját. Az ókorban is ismert volt, Pszeudo-Longinosz például mint az emberi lelket „felemelő” erőt határozta meg egy versben vagyretorikai beszédben. Edmund Burke angol filozófus pedig nagy hatású könyvet írt a fenségesről és a szépről.[2] A fenségesnek azt a hatását hangsúlyozza leginkább, hogy rettegést vált ki, a veszély érzetét kelti a befogadóban. A fenségeshez tartozik szerinte a homály, a sötétség, az erő. Fenséges tehát mindaz, aminek alá vagyunk rendelve, míg a szép dolgok megítélése szerint nekünk vannak alárendelve. Ugyanakkor mégis pozitív hatást tulajdonít a fenségesnek, mert az mintegy megerősíti a lelket, hasonlóan, ahogy a kitartó munka erőfeszítése a testet erősíti. A fenséges a klasszikus szépséggel szemben a romantika új, lázadó központi ideájává vált. És a fenséges ismeretlen utáni vágy valójában a modernizmusban is tovább élt, a különös és az új hangsúlyozásával.

Igen, úgy tűnik, helyben vagyunk: Éjszakai földet érés – mi sem lehetne fenségesebb, hátborzongató és mégis a lelket felemelve megerősítő? Tehát a kiállítás a fenséges megragadására, ábrázolására tett kísérlet volna? Azonban iski Kocsis Tibor tájakat ábrázoló képeit sem klasszikus, sem romantikus, sem modernista értelemben tájképeknek nem nevezhetjük, hiszen nem a természeti elem megörökítése az elsődleges szempont, hanem egy gondolat alátámasztása. Talán a legegyértelműbb ebből a szempontból az a képtársítási szituáció, ahol a nagy Hold-táj triptichon mellett és fölött egy olajképen rézsútosan a földi ég felhői tűnnek fel. Amint kiderül a számunkra, hogy a festmény valójában felhőkről készült két, egymásra rakott fotót ábrázol, felmerül bennünk, hogy talán nem is annyira e távoli dolgokkal, hanem a fenséges megjeleníthetőségének vagy épp ábrázolhatatlanságának a kérdésével szembesülünk.

Jelen kiállításon a művész tehát nem egyenként mutat valamiket, hanem korábbi állításait egységes szövegként – képszövetként – összefűzve, a saját gondolkodási metódusát vizsgálja és tárja elénk. Ezzel túl kíván lépni az egyenleg-vonás, áttekintés szokásos módszerén, így a retrospekció egyúttal az introspekció lehetőségét is felveti. A korábbi és a jelenlegi munkák egyetlen installációvá komponálása az alkotói gondolat időtlenségét hangsúlyozza, úgy, hogy egyúttal a személyiség időbeni érésének kérdésére is reflektál: az a fiatal művész, aki az 1990-es évek végén alkotott, ugyanaz-e, mint aki most, erre a kiállításra készül? Iski elmondása szerint: „Gyakran megélem azt, hogy a munka témája, amelyen dolgozom pillanatnyilag, még idegen, ismeretlen számomra, és nem tudom, miért épp ezt választottam. Majd eltelik egy-két év, és megértem korábbi döntésem okát. Így munkáim halmaza egymás narratíváit építik, és fogalmazzák meg azt a történetet, amelynek része a festői gondolat, program ugyanúgy, mint a kulturális kontextusunkba beágyazott létkérdésünk keresése, annak feltevése, illetve válaszadási kísérleteim képi megfogalmazása.”

A művek képinstallációként való kiállítása megmutatja az alkotó gondolkodási folyamatait, vezeti a látogató tekintetét és gondolkodásának irányát. A kiállítótérben ezáltal egymásra való utalások jelennek meg. A két hosszabb falon a munkák mozaikszerűen helyezkednek el, míg a két kisebbiken egymással párbeszédben látható a két központi elem: a holdbéli (LUNA 7., 2014/2015 – 12. December 1972)[3] és az erdei táj (Dekonstruált erdő, 2021). A holdbéli táj egy két darabból álló felhőképet mutató munkával (Cím nélkül, Szabadság ciklus 3., 2019) osztozik ezen a falszakaszon, míg az erdőrészlet egy fehér színnel megfestett, leheletkönnyű fenyőfa (Érzékenység II., 2008) képével „társalog”. A két kisebb falon installált főkép esetében erőteljesen kerül szembe a mi és az idegen környezet, vagyis az erdei részlet, ahol otthon vagyunk és adottak számunkra az életkörülmények, illetve a holdbéli, más bolygóra utaló, kietlen felület, ahol technikai segítség nélkül nem tudnánk életben maradni.

A képek ilyen bemutatása narratív tükörképet kínál a látogatónak: a kultúráról, a természet megfigyeléséről, az univerzum megfigyeléséről és a teremtett világról. Iski ezt rendszerben mutatja meg, újraértelmezve az alkotói folyamatokat időben és térben. A korábbi sorozatok darabjai nemcsak kibővült értelmezést kapnak, hanem megidézik a művész korábbi személyét, érettségének és megértésének állapotát, összemérve a most alkotó személy megértési fokával.

Kondor-Szilágyi Mária

a kiállítás kurátora

[1] A kiállítás címét Izsó Zita azonos című verseskötete (2020, Scolar Kiadó) ihlette.

[2] Edmund Burke: Filozófiai vizsgálódások a fenségesről és a szépről való ideáink eredetét illetően. Ford. Fogarasi György. Magvető, 2008.

[3] A LUNA-sorozat esetében hangsúlyos az 1972-es dátum, mert ekkor született a művész, ezáltal a sorozatnak személyes vonatkozása van.

A Frissen kiállításokkal – immár ötödször – a Műcsarnok az egy-egy térben, egy-egy művész, egy-egy kurátorral megvalósuló egyéni(!) személyes kiállításainak tereit egy időben összenyitja. Az „alkotás géniusza” fel kívánja tárni a tér-idő kereteit. Az átjárható „falak” a festészet, a plasztikai- és médiaművészet szinergiáinak szellemi kaland-élményét kínálják. Mostani tárlatunk pólusain is szeretné rendszerként újraértelmezni az alkotó folyamatokat térben és időben.