Személyesen | Frissen 2021 | Kucsora Márta: Incepció | Az anyagot formáló gondolat

Kucsora Márta: Incepció | Az anyagot formáló gondolat

A kortárs magyar festészet egyik nemzetközileg is elismert alakja Kucsora Márta, akinek vibráló, experimentális képei az absztrakció új határvidékeit fedezik fel. A Műcsarnok tárlatán bemutatott képek már méretüket tekintve is önálló kategóriát képeznek a modern és kortárs vizuális ábrázolás műfajában, a valódi monumentális absztrakciót képviselik.

Kucsora Márta művészete az elmúlt két évtizedben fokozatosan tolódott el az expresszív, olykor lírainak is tekinthető absztrakt kifejezésmód irányába, különösen annak a gesztusokban és anyagokkal való kísérletezésben kiteljesedő válfaja felé. Már a 2000-es években készült képein megfigyelhetjük a természet érzékelésének és érzékeltetésének egyre szubtilisabb jellegét. Előbb a mozgásban lévő víz erejét, a hullámok csapódását látjuk formabontó fröcsköléssel létrehozva, majd a Plantagram sorozat visz minket közel a növényvilág belső mikroszintjéhez, ahol szintén egyre kevésbé érvényesülnek az emberi tájékozódás szokásos keretei.

Az elmúlt több, mint másfél évtizedben a Kucsora-képek elhagytak minden közvetlen kapcsolatot a világ hétköznapi léptékben megszokott formáival, és a színtiszta absztrakció lett az alkotás fő vezérlőelve, anélkül, hogy önismétlésbe fordulna. Az egyre nagyobb méretű vásznakon a kozmosz szinte teljes színpalettája felvonul, olyan áramló alakzatokban megszilárdulva, amelyek látszólag a véletlen művei. A festmények színei és a néző által felismerni vélt mintázatok kikapcsolják tér- és irányérzékelésünket. Nem tudjuk meghatározni, hogy amit látunk, azt a nano-világban, vagy a felfoghatatlan méretű kozmikus térben kell elhelyeznünk. A sajátos hatást erősíti a képek all-over jellege, ugyanis egyetlen négyzetcentimétert sem látunk, amely alárendelődne felszínképzésben, vagy amelyet háttérként tudnánk azonosítani.

Kucsora Márta képeinek „megfejtéséhez” nem jelek vagy szimbolikus utalások szolgáltatják a kulcsot. Itt a természet fizikai és kémiai erőinek játékát kell felismernünk, amelynek hatása csak a művészi kontrollnak és koncepciónak megfelelően érvényesülhet, szabadulhat el, vagy zárulhat le a vászon felszínén. A 20. század közepén előretörő, és az elmúlt évtizedek meghatározó irányzatává fejlődő absztrakt expresszionizmus (Európában a tasizmussal összeérve) alkotói elvetették a hagyományos festői eszközök, különösen az ecset használatát, és a festékanyagok csurgatása, csöpögtetése, fröcskölése, vagy éppen kanállal kenése és késsel kaparása került előtérbe. Jackson Pollock mellett utalhatunk itt a magyar születésű François Fiedlerre, akinek munkásságát szintén a Műcsarnok mutatta be átfogó kiállításban 2019–2020 fordulóján. A Kucsora-képek esszenciáját adó, az érzékelési és formai jellegű korlátokat lebontó kísérletezésben előzményként felismerhetjük a férfiak árnyékából kitörő modern festőnők újító szerepét is. Kifejezetten az absztrakció felé a 20. század elején már úttörő lépéseket tevő svéd Hilma af Klint, vagy a hidegháború alatti absztrakt expresszionizmusban kiteljesedő Joan Mitchell, Perle Fine és Grace Hartigan amerikai művészek alkotási attitűdjét idézhetjük fel.

A természet erőinek kitett anyagokkal való fáradhatatlan és folyamatosan megújuló, szinte tudományos laborra emlékeztető műhelykísérletezés alkotja a kiállított képek létrejöttének magját is. A véletlenszerűség csak puszta látszat. A művész gondolatkísérletek és forgatókönyvek sorát játssza le fejben, és az alkotói folyamat során egymás után viszi fel a különböző tulajdonságú és színű anyagokat a vászonra, amelyek hol keverednek, hol taszítják egymást. A festő dönti el, meddig tartson az anyagok e sajátos tánca. A vásznat mozgatja, fröcsköli, megdönti, pihenteti, az anyagok száradását hol sietteti, hol késlelteti. A színrétegek és festékanyagok szinte visszafejthetetlen egymásra rakódásában a néző már nem tudja megállapítani, melyik réteg van alul vagy felül, melyik szín volt az első, melyik az utolsó. A számos képen megjelenő, felszínen kavargó kalligráfiának tűnő, lendületes gesztusokban megmerevedő mintázatok valójában alulról feltörő rétegek, amelyek a festménynek geológiai jelleget adnak. Az eleinte élénk, szinte neonba hajlóan világító színek folyamatosan változtak az elmúlt években Kucsora Márta újabb és újabb kísérleteivel párhuzamosan, ahol egyik sorozatot rendkívül gyorsan váltja a másik. A Műcsarnokban kiállított képek mérete és komplex technikája meghaladja a korábbi absztrakt kísérletek többségét, és ehhez társul a festmények nézőre gyakorolt hatása is, létrehozva a jelenleg szinte párhuzam nélküli sajátos monumentális absztrakciót. A vászon felszínén megragadott mozgás mozdulatba hozza a nézőt is, aki számára lehetetlen egyetlen kijelölt pontból szemlélni a kiállított képeket.

Kucsora Márta festészetében a képet a természet erői készítik. A gravitáció és a kémia is csak egy-egy hangszer az előadásban, amelynek karmestere a művész, önmagukban azonban mégsem jöhetnek létre. Az anyagot mozgásba hozó kreativitás incepciója hozza létre a 21. századi absztrakció legújabb frontvonalát.

A művész viszonyát az anyagok és a fizikai erők játékához egyedülálló módon illusztrálják azok a tárlat számára készült videóinstallációk, amelyek egy szentélyszerű sötétszobában tekinthetők meg a kiállítótér közepén. Bent a külvilág érzékelése eltűnik, kizárólag a felettünk áramló színek meditatív mozgása, kavargása foglalja le a néző elméjét. A végtelenített áramlás a művész műtermében készült, és nélkülöz minden számítógépes grafikai utószerkesztést. Amit látunk, ugyanaz, mint a kiállított képeken, a kémia és a fizika törvényszerűségei által hajtott anyag, amelynek pontos dimenzióit nem is tudjuk azonnal felmérni. A videót kísérő hangok a természet hangjai, azonban itt is csak látszat a véletlen. A színek örvényét Kucsora Márta sajátos technológiával indította el, és pontosan addig tart, ameddig a művész a természetnek megengedi.

Antalffy Péter, a kiállítás kurátora

A Frissen kiállításokkal – immár ötödször – a Műcsarnok az egy-egy térben, egy-egy művész, egy-egy kurátorral megvalósuló egyéni(!) személyes kiállításainak tereit egy időben összenyitja. Az „alkotás géniusza” fel kívánja tárni a tér-idő kereteit. Az átjárható „falak” a festészet, a plasztikai- és médiaművészet szinergiáinak szellemi kaland-élményét kínálják. Mostani tárlatunk pólusain is szeretné rendszerként újraértelmezni az alkotó folyamatokat térben és időben.