„Áll vele szemben kellő távolságban a néző, és egyszer csak felfogja, hogy a kontúrvonalak egy hegynek a formáját idézik.
A hegy az archaikus kultúráktól és az ősi vallásoktól kezdve az ég és a föld találkozásának a helye, az istenek lakóhelye, rituális szertartások színhelye, lélekközpont a pszichológia szerint. Géczi tehát az állandóság, a felfelé törekvés, a bölcsesség, ugyanakkor a szabadság jelképével keretezi, zárja kiállítását, miközben az átmenetiség, az időből kitépettség, a hétköznapok közhelyszerűségéből származó mulandó papírcsíkokból, fecnikből, amorf alakzatokból rakja össze őket és kreativitása által szakrális tartalommal tölti meg ezeket a hordozókat. Ha a három ablak nem lenne nyitva a kintre, a külvilágra, és nem kapcsolódna össze a kinti három, Géczi által felöltöztetett oszlop a benti látványokkal, nehezebben fognánk fel, hogy a szakrális nem tűnt el a kortárs képzőművészetben sem (természetesen nem liturgikus szerepet betöltő ikonokra, freskókra gondolok).”
S. Nagy Katalin: Géczi János Feltakarás című kiállításáról