Németh Marcell
Heavy metal képek
Nehéz annál pontosabb címet adni Németh Marcell kiállításának, mint amit a Hegyvidék Galéria tavalyi tárlata, a (R)idegen való választott: telitalálat mind az anyaghasználatra, mind pedig a művek képi világára. Összefogja a hideg, szürke acél keménységét és az ezzel megformált külső és belső tereket, amelyek mindannyiunk számára ismerős ipari, külvárosi, út menti tájakat, aluljáró tereket, mozgólépcsőt, közlekedési jármű belsejét, kiterített templomi boltozatot ábrázolnak, különös – többnyire alulnézeti – perspektívából. Embernélküliségük tovább fokozza azt a szorongó érzést, ami akkor fogja el a hasonló tájékra tévedt embert, amikor egyedül van egy ilyen környezetben, egy kihalt városszélen, egy üres aluljáróban, egyetlen utasként a villamoson. Még az az újabb sorozat is hordoz némi melankóliát, amelyen egy intim, zárt térből, a műterem magányából tekint ki az ablakon át beszűrődő látványra: az ablakkeretek geometrikus rendjében felbukkanó tekergő faágak és üde zöld leveleik szövevényére. A hideg fém felületére mostanában nagyon minimálisan, épp csak jelzésszerűen ráfest egy-egy motívumot: apró leveleket, közlekedési táblát, ipari kéményeken piros-fehér kockás sávokat, amelyek kiemelik plaszticitásukat, s egyben oldják a komorságot.
Az embernélküliség amellett, hogy a koncepció része, abból is adódik, hogy azzal a technikával, amellyel Németh Marcell dolgozik, meglehetősen nehezen kivitelezhető a figurális megjelenítés. Az acél az egyik legnehezebben megmunkálható anyag, számos kihívás elé állítja az alkotót. Kemény felülete nem teszi lehetővé a spontán megoldásokat, a hibák korrigálását. Mindent nagyon precíz tervezőmunka előz meg, a fotó csak kiindulási pont, ezt követi a papíron pontosan elkészített rajz, amelyet Németh Marcell egy az egyben áttesz a fémlemezre lézervágóval, vésővel, hegesztővel, különféle fémmegmunkáló eszközökkel, egy fizikailag is nehéz munkafolyamat során. Az egymásra rétegzett motívumok fény-árnyék kontrasztjaiból, a különböző mélységekben bevésett vonalakból, csiszolásokból és a felületkezelések során alkalmazott vegyszerek kémiai reakcióiból áll össze egy-egy mű matt és csillogó színvilága – illetve az újabbakon a már említett apró színfoltokból, amelyekre óhatatlanul is elsőként irányul a tekintet. Szabó Noémi írja róluk: „Két- és három dimenzió között egyensúlyozó reliefjei olyan plasztikai kísérletnek tekinthetők, amelyek egyszerre hordozzák a festmény síkbeliségét, sejtetik a szobor térbeliségének aspektusát és a grafikus gondolkodásmód sajátosságait, hogy végül egy negyedik feltétel, a megfelelő fény és megvilágítás révén váljanak plasztikává.”
A képileg legizgalmasabb, legösszetettebb motívumokat és legbonyolultabb perspektívákat alkalmazó művein villanyoszlopokat formáz. Karácsony előtt Bécs felé autózva, egy fénytelen reggelen az M1-es autópályán sorra „jöttek szembe” velünk az utakat átszelő és mindkét irányban a távolba vesző magasfeszültségű villanyoszlopok, az őket összekötő vezetékek közel párhuzamos hálózatával. Mindennapos, közönséges látvány egy úton lévőnek, de most először csodálkoztam rá, mennyire uralják a tájat mennyiségükkel és méreteikkel egyaránt, bár nagyon hasonlóak, de mégsem egyformák, kecsesen áttörtek, de monumentálisan robusztusak. A tompa, borongós légtér a valóságban hasonló Németh acél reliefjeinek szürke anyagszínéhez, bár a relief faktúrája, az egymásra rétegzett felületek fény-árnyék kontrasztjai természetesen artisztikusabbak a valóságnál. Önmagukban is konstruktivista műremekek ezek az oszlopok – ezt az esztétikai értéket vette bennük észre Németh Marcell, s emelte egyik műcsoportjának főszereplőivé (Tájkép, Köztes tér, Közeli látószög sorozatok), s ugyanolyan mérnöki precizitással szerkesztette, vágta ki, mint az eredeti tárgyakat előállítók. A tér határtalanságának érzete, lezáratlansága, vagy egy távoli enyészpontba fókuszálása jellemzi a külső és belső, zárt terek komponálásmódját, amelyet olykor megfejel azzal, hogy az acéllemez sík ábrázoló felületét meggörbíti, meghajlítja, új dimenziót adva ezzel a képtérnek.
A villanyoszlopokhoz hasonló szerkezetek az óriásdaruk, amelyek szintén főszereplővé válnak nála, és az utóbbi években koprodukcióra adtak ötletet egy alkotótárs és más művészeti műfajok bevonásával. Sztojánovits Andrea videóművésszel intermediálisan újraértelmezik, megmozgatják az állóképet, az elektroakusztikus hangzásvilágot teremtő Mïus zenéjére fénnyel festik át a szürke tájat.
Az ipari tárgyak és környezetük iránti érdeklődés a futurizmus gépimádatától a konstruktivizmus geometrikus formákra redukált architektúráin, a Neue Sachlichkeit precíziós tárgyalkotásán át a minimalizmus letisztult forma- és színvilágáig sok művészt foglalkoztatott a 20. században. Az acéllal dolgozó nagy elődök többsége (köztük Carl Andre) a minimalizmus eszközeivel aknázzák ki térformáló installációiban az anyagból adódó súlyosságát, monumentalitását; Bernar Venet nonfiguratív óriási térplasztikákat, gesztusszerű reliefeket készít, nem narratívakat. A legmeghatározóbb művész, Richard Serra pedig nem ábrázolja a tájat, hanem behatol a természeti és a városi térbe, hajlított lemezekből létrehozott gigantikus falai, geometrikus tömbjei beavatkoznak az épített környezetbe, amelybe kerülnek. Közös bennük, hogy a műveket nem az alkotó, hanem az ipar hozza létre konstrukciós mérnökökkel, kivitelező építőmunkásokkal, nincs ott a művész személyes kézjegye az alkotás minden fázisában. Persze nagyon más finanszírozással készülhetnek az említett kortársak művei, mint amire egy magyar alkotónak lehetősége van. Ám Németh Marcell még fiatal, s bízzunk benne, hogy a 2017-ben újra feltámadt Dunaújvárosi Acélszobrász Alkotótelep és Szimpózium új perspektívát kínál a nagyon tehetséges és acél reliefjeivel egyedülálló utat járó művésznek.
Mayer Marianna, a kiállítás kurátora