„Először csak szívd magad tele fénnyel, utána meg hagyd kiáradni!”
Sokan még Szépfalvi Ágnesként ismerik. Korábban nőalakokat festett hagyományos női szerepekben, filmstillek, magazinképek vagy ezek montázsai alapján, az ábrázolt tartalmakat megfosztva eredeti kontextusuktól, ugyanakkor új, személyes helyzetekbe állítva. Nőként festette azt, ahogy a férfiak látják a nőket, sokszor kiszolgáltatva, áldozatszerepben. Tíz éve határozottan szakított ezzel a témakörrel. Névváltás is követte az újragondolt munkásságát: 2010 óta Agnes von Uray néven alkot. A szerepjáték ma is megvan, de figurái teljesebbek és felvállaltan harmonikusabb személyiségek. A vásznakról játékos nők, élénk színekkel megfestett, sugárzó lányok és barátnők tekintenek ránk: a „bennünk élő istennők”.
A kiállításon festményeket és szénrajzokat állítunk párhuzamba, de Uray kedvenc akvarelljei, a Balatonról készített kis méretű festmények közül is válogattunk. „A festés, a színek és a rajz érzéki ereje nagyon fontos számomra. Elsősorban azért, mert ehhez kaptam tehetséget, így megszólítva érzem magam. Tisztelem az ábrázolt témát, és ezért felelős is vagyok érte. Azt gondolom, a nő alapjaiban máshogy néz rá mindenre. Az empátia, a megérzés nagyobb szerepe teszi mássá, mint a férfitekintetet, ami racionálisabb, sokszor »agyasabb«, esetleg merevebb. Az, hogy a 20. században nagyon sok szakma elérhetővé vált a nők számára, egyben azt is magával hozta, hogy »rekordálni«, megörökíteni lehet a női szemszöget is” – vallja Uray. A kiállításon egy új storyboard is látható, ahol a rajzok blokkokként vannak a szöveg mellett, nem a leírtakat illusztrálják. Ez a műfaj mára Uray egyik névjegye lett.
Évek óta foglalkozik időalapú műalkotások létrehozásával is: a bemutatott animált gifek – melyekben kézi rajzai elevenednek meg képernyőkön – mellett egy kivetítőn a 2016-os Poco Allegretto, a Bartók zenéjére komponált animáció látható. Szénrajzzal készült, és egy kislányt ábrázol, amint énekel és zsonglőrködik a Balaton-parton. A fázisról fázisra rajzolt film egy meditatív, játékos világba viszi a nézőket, a gyerekkor harmóniájába.
Új képeit rossz rajzokként (bad painting) aposztrofálja: „A rossz rajz? Nincsen rossz rajz. Van izzadt vagy hiteltelen rajz, hamis energia, esetleg élettelen rajz, de a pontatlan rajzra is rásütik, hogy rossz, holott sokszor igazabb, mint a pontos rajz. Nálunk a mai napig nagyon erősen tradicionális rajzoktatás folyik, kérdés, hogy ez vajon mindenkinek jó-e, annak ellenére, hogy én például büszke vagyok a rajztudásomra. Rengeteget rajzoltattak tizenhárom éves koromtól, és ez azt jelenti, hogy tényleg alig tudok pontatlan rajzot csinálni. Pedig van, amikor jó lenne. Csak azért, hogy valami mást kezdhessek. Hogy hagyjam magam hibázni, és rájönni, hogy ez jó. (…) Én két dologra találtam rá mostanában. Az egyik a kísérletezés szabadsága, a másik a létezés öröme a vásznon. (…) Nem feltétlenül kell sarkított drámahelyzeteket keresni ahhoz, hogy érezd a szentséget, elég hozzá egy élvezetes »rossz« rajz. Ez a malackának látszó figura ezen a rajzon például a macskám. Látszik rajta, hogy bármilyen kreatúra is, jól érzi magát. Mindig szerettem volna pimasz lenni, de régebben nem mertem megengedni magamnak, hogy aranyló balatoni naplementéket, macskákat, virágokat vagy éppen lottószelvényeket fessek. Most szomjazom a nagyon erős színeket, a nagyon pirosat, a nagyon zöldet, a nagyon kéket, mint amilyeneket a kora reneszánsz festményeken látni. A létezés diadalát akarom megfesteni. Szabadságra vágyom: a fényre és a ragyogásra.”
A bemutatott munkák többsége „frissen” készült, egyenesen a műteremből érkeztek, mégis az az érzésünk, hogy semmi nem a jelenben van; minden olyan, mint egy időutazás.
Csóka Edina, a kiállítás kurátora