Bábképzetek. Németh Ilona színházi bábmunkái

[…] A báb nagyon hasonlít az emberhez s az ember nagyon hasonlít a bábhoz. Mikor az ősember az első halottat látta, nyilván döbbenten vette észre ezt az azonosságot. Az, aki imént még mozgott, ismerős arcával, hajával, tagjaival, úgy feküdt ott, mint önmagának megmerevedett szobra, mint egy viaszbáb. Első gondolata ez lehetett. Második gondolata mingyárt az, hogy legalább ezt a megfogható, lélektelen vázat utánozza, formába öntse. Harmadik gondolata pedig az, hogy valami agyafúrtság által életre keltse, lelket öntsön beléje […]

                                                                                                                                                        Kosztolányi Dezső: BÁBOK [részlet]

Németh Ilona egész alkotó pályáján színházi emberként dolgozott – bábosként, színészként, jelmez-, látvány- és legfőképpen bábtervezőként –, de a Műcsarnokban augusztus végén nyíló kiállítása végre arra is lehetőséget ad, hogy annak lássuk őt, ami mindig is volt: képzőművésznek.

A színházzal a 60-as évek végén került kapcsolatba a Képzőművészeti Főiskolán, amikor alapítóként csatlakozott az erősen politikai beállítottságú fiatalok társaságához, az Orfeóhoz. Ez egyszerre volt politikai vitakör, önképzőkör, különféle műfajokban dolgozó művészeti csoport – de legfőképpen aktív fiatalok közössége. Az Orfeo vezetője, Malgot István szerint ’68 után lehetetlenné vált a politikai cselekvés, ezért azt a kultúra területére kell áthelyezni. Így kezdtek a képzőművészek bábszínházat csinálni, mert ott a látvány segítségével gondolatokat is lehetett közölni. Németh Ilona itt, az Orfeo bábcsoportjában szeretett bele a bábszínházba. És talán ő volt az egyetlen, akit – bár soha nem politizált aktívan – azért rúgtak ki a Főiskoláról a 70-es évek elején, mert tagja volt a hatalom szemében gyanús Orfeónak.

Ezután évekig rajztanárként dolgozott (gyerekek között, szintén jó közösségben), majd csatlakozott az Orfeóból kivált, Fodor Tamás vezette Stúdió „K” alkotóközösségéhez. Innentől kezdve ez a színház tölti ki az életét, játszott is, de a legfőképpen a látványért felelős. Neki is köszönhető, hogy a Stúdió „K” emblematikus előadásában, a Woyzeckben a bábjáték kiemelt szerepet kapott.

A bábszínházhoz a 90-es évek elején kanyarodtak vissza, amikor Fodor Tamás és alkotócsapatának egy része a szolnoki színházban dolgozott. Eleinte színészpedagógiai szándékkal készítettek előadást bábokkal (például Brecht Lenz-átiratát, A házitanítót és Szilágyi Andor darabját, A rettenetes anya, avagy a Madarak Élete című előadást), majd egyre inkább felfedezték (újrafelfedezték) a bábszínházban rejlő kivételes lehetőségeket. Ez vezetett oda, hogy az újjáalakuló Stúdió „K” – miközben nagyszerű felnőtt előadásokat is bemutat – a 90-es évek végétől a magyar gyerekszínházak meghatározó műhelye lett. Ez egyúttal Németh Ilona pályájának kiteljesedését is jelentette. A 2000-es években olyan korszakos bábelőadások születtek a Stúdió „K”-ban, mint a Rózsa és Ibolya, a Csipkerózsika vagy a Kelekótya Jonathán; a Nemzeti Színházzal való együttműködésben a Hamupipőke és a Varázsfuvola mese. (Németh Ilona bábjai Fodor Tamás rendezésében és a Stúdió „K” színészeinek játékával elevenedtek meg.)

 A 2000-es évek végétől a bábok egyre inkább szerepet kaptak felnőtt előadásokban is, mint például a Fodor Tamás rendezte (Zalán Tibor írta) Vakkacsatojásokban, a Mezei Kinga rendezte Csáth Géza-adaptációban, a Józanok csendjében, és legutóbb Szikszai Rémusz Szép Ernő-rendezésében, az Emberszagban. A 2010-es években egyre határozottabban jelent meg a képzőművészet nagy mesterei előtti tisztelgés Németh Ilona munkáiban. Chagallt idézte meg a Szamár a torony tetején (Zalán Tibor szövege alapján), Picassót a Maya hajója (Parti Nagy Lajos szövege alapján – mindkettő Fodor Tamás rendezésében), Hundertwassert a Madárház. Ez utóbbi előadást maga Németh Ilona állította színpadra, ugyanis az utóbbi években már rendezőként is működik, több figyelemre méltó előadást készített (A kíváncsi kiselefánt, Kacskaringó), amelyekben még erősebb a képzőművészeti gondolkodás.

Németh Ilona gyönyörű bábok sokaságát készítette és készíti máig, amelyek nemcsak a színészek kezében elevenednek meg, hanem akkor is élnek, ha alkotójuk egyszerűen csak odaülteti őket valahová: néznek bennünket, és ha hagyjuk, szavak nélkül is beszélgetni kezdenek velünk.

 Sándor L. István

 Kurátor: Bán Ildikó

A megnyitón Zalán Tibor író, költő, dramaturg mondott beszédet:

Tisztelt megjelentek!

Bizonyára valamennyien láttak már rongybabával játszadozó kisgyereket, s talán csutkababát babujgatót is. Ha láttak, akkor azt is láthatták, hogy a gyerek hogyan keresi és találja meg babájához – mint élő lényhez – az utat, hogyan talál szemkontaktust a szemmel valóságosan nem rendelkező bábuval, hogyan szólítja meg, s hallgatja – önnön szájából – a baba feleleteit, hogyan mozgatja az önmozgásra képtelen kis kreatúrát, lépteti és lépeget vele, ülteti és leül hozzá, fekteti és lefekszik melléje; öltözteti, vetkőzteti, átadja, átruházza rá tulajdon kis életének a szokásait, érzelmi amplitúdóit, rátestálja a gondjait, és neki mondja el az örömeit, sőt, a legbensőbb titkait is őrá bízza megőrzésre. A bábu ilyenkor élővé transzformálódik, társsá válik, a gyerek nem csak a szokásait, mozgásformáit, de a lelkét is odaadja, átadja az általa szeretett, de nélküle élettelen lénynek. Sokan írtak ilyesmiről, s bizonyára igazuk is volt, hogy a báb az az élettelen forma, amelyet élettel az őt mozgató tölti fel azáltal, hogy átadja neki a hangját, kölcsönzi a mozdulatait, jellemet teremt a merevségéből feloldott, élő lénnyé változtatott figurának. Ehhez a kényesen egyensúlyozó, tökéletesre hajazó metamorfózishoz jó báb kell, és jó bábmozgató.

Nem tudom, milyen a jó báb, de azt tudom, hogy Németh Ilona jó bábokat készít, pontosítok: álmodik életre és élethez, teremt rendkívül sok invencióval, alkot imponáló szakmai biztonsággal – és sorolhatnám. Teszi mindezt többszörös intencionáltságtól behatároltan – vagy felszabadítottan – : az író is sugall a történettel, a rendező is sugall a szándékkal, a zeneszerző is sugall a hanghatásokkal, a színész is sugall a testi jelenlétével. Kérdezhetik, mitől jó egy báb. Mondhatnám gonoszul, attól, hogy nem szép. Pontosítok, hogy ne legyek igazságtalanul gonosz: nem konvencionálisan szép. Az itt kiállított bábok között elnagyolt és gondosan kidolgozott figurákat is láthatunk, a szépségüket mégis az dönti el, hogy mennyire használhatók emberi érzelmek, jellemek, szándékok és gondolatok kifejezésére. Azaz, mennyire lehet élővé tenni őket. Ezek a bábok éppen azáltal nyerik el szépségüket, hogy a beléjük lelket kölcsönző mozgató hiteles viszonyt tud teremteni velük, így elhihető életet kölcsönöz nekik. Ahhoz, hogy a figurák belső ragyogását meg lehessen teremteni, bizonyos elnagyoltságban kell hagyni őket a készítés során. Így nem lesz a Németh Ilona-bábok arca merev és maszkszerű, így tud változni, szinte az ember arcához hasonló rugalmassággal, a játék által megkívánt érzések kifejezéséhez.

Bábkészítőnk többnyire textilanyagokkal – milyen jó kimondani, hogy rongyokkal – dolgozik, hol egy nyűtt pulóver-darab tűnik föl egy-egy báb testén vagy testeként, hol függönydarabok teremtenek szárnyakat a madár-lénynek, hol egy bőrkabát-darabból lesz Gregor Samsa-féreg, s még sorolhatnánk hosszan a ruha–báb–teremtés módozatait és lehetőségeit. „A rongyvilág jellemző rám. A jelmezeimet is legszívesebben tarka anyagokból alakítom ki. Szeretem a textil játékát, raszterességét, koszlottságát, ahogy 'elmázolódik', ha széthúzom. Ami érdekesség egy ruhadarabon van, az belekerül a bábba is” – mondja magáról, alkotói módszeréről és a világáról a művész.

A ruha, a szövet élő anyag, amennyiben a mindennapi életünket leginkább kísérő szükségleteink közé tartozik. Ezek a bábok, ezek a valamivel kitömött szövetetek rendkívül variábilis mozgásokra képesek a színpadon, képesek kisebb-nagyobb csodákra, például változtatni tudják a méretüket, miközben ugyanakkorák maradnak; fordíthatnak a jellemükön, miközben a külsejük nem változik; pontosabban, csak annyi a változás, hogy a más kifejezés más jelleget kölcsönöz a bábnak, a lélek belső sugárzása kívül, a nem merev anyagba rögzített arcokon idéz elő változásokat. Ha már a léleknél és a báb arcánál tartunk, térjünk ki egy pillanatra ezeknek a báboknak a szemére. Nagy, mondhatni, az arcméretükhöz képest hatalmas, távolba merengő, a világon tűnődő, valahová vágyódó szemek a Németh Ilona-bábok szemei. És ezek a szemek élnek, ahogy Fodor Tamás, a szinte állandó rendező-munkatárs egy interjújában elárulja: „Úgy van ravaszul megkomponálva a bábu szeme, mintha az csak egy üres szem lenne. De abban a pillanatban, hogy egy millimétert megmozdul, akkor élő lesz. Tulajdonképpen a báb szemével szokott lenni a legtöbb munkája a tervezőnek, kivitelezőnek.” Ugyancsak tőle tudjuk meg, és nem árt erre kitérni, hogy a báboknak igenis van szemkontaktusuk – mégpedig elsősorban nem egymással, hanem az őket mozgatóval – a fő mozgatójukkal. Mert lényegüket tekintve ezek a kis bábszínházi szereplők fél-bunraku bábok, általában van egy fő mozgatójuk, aki a báb fejét és egyik kezét-lábát mozgatja, míg a segédmozgató a báb másik kezét-lábát tartja mozgásban, „szinkronizálja”. Jószerével ilyenkor a bábnak az a mozgatója, aki a figura jellemét, mozgását és hangját teremti meg, önmagával „dialogizál”, mert a bábkészítőnek arra is van gondja, hogy a báb az arcán hordozza az őt mozgató arcának legfontosabb karakterjegyeit.

A báb, attól függően, hogy milyennek álmodja meg az író a szerepét, mit akar vele a tervező, s a rendező mire szeretné használni, kifejezhet és kelthet félelmet, örülhet és okozhat örömöt, vádolhat és magába szállhat vádlottként, szerethet és szerettethet, nevethet és nevettethet, sírhat és sírásra kényszeríthet – ugyanaz az egyetlen báb. Ez az a pont, ahol eljutunk Németh Ilona bábjainak egyik leglényegesebb tulajdonságához: a báb alkalmazhatóságához, s felelhetünk egy föntebb föltett, de közben elmismásolt kérdésünkre. A báb nyilván annál jobb, minél bábabb, mennél több érzelmi funkciót, mozgáskoordinációt tud a természetesség látszatát megteremtve megjeleníteni, a nézők felé felmutatni, mennél inkább alkalmas a metamorfózisra, akár a többszörös metamorfózisra is.

Az itt látható bábok kivétel nélkül alkalmazott művészeti termékek. Hogyan van akkor mégis, hogy önmagukban is képviselni tudják magukat, szöveg vagy mozgás nélkül? Ennek nyilván egyik legfontosabb paramétere a báb kifejezőereje, mely minden segédeszköz, külső megnyilvánulás nélkül is létezik, mert, jó magyarsággal, létre van hozva. Önálló műalkotásként létezésüket tehát az teremti meg és biztosítja, hogy sokféle elem van együtt bennük szerves szimbiózisban: szobrászat, jelmezkészítés, festészet, s talán még a zene is… Helyesbítek hát: az itt látható bábok egyike sem alkalmazott művészeti termék. Ebből a csávából – ilyen ellentmondás egy bekezdésen belül mégiscsak botrány! – csak úgy vághatom ki magamat, ha azt mondom, hogy ezek a képzőművészetben helyüket önállóan bábszobrokként is megálló bábok tudnak, mert alkalmasak rá, alkalmazott művészeti tárgyakként is funkcionálni. Ha körülnéznek, azt tapasztalhatják, hogy mozdulatlan bábok várakoznak itt jól megkomponált installációkba helyezve/helyeződve. Várakoznak, de mire? Nyilván arra, hogy az őket szemlélők megmozdítsák, megmozgassák őket a fantáziájukkal, emlékezzenek vagy történetet kerekítsenek köréjük, aurájukba kapcsolódva részesei legyenek az általuk képviselt világnak!

Németh Ilona emlékezetem szerint festőként indult neki a nagyvilágnak, főiskolás korában csatlakozott az Orfeo bábos szekciójához, és jó időre eljegyezte magát a bábok világával. Kezdetben egészalakos bábokat tervezett, melyek csak síkdimenziós színpadot bírtak el, később, a bábok – és bábmozgatók – forgásának/forgatásának érdekében egyre kisebb és kisebb bábokban kezdett gondolkodni, míg eljutott a mostani, többnyire kis méretű, bunraku-szerű figurákhoz – és az általa vallottan szeretett rongyvilághoz. Nem tudom, a magyar piktúra mennyit veszített azzal, hogy Németh Ilona nem festőként folytatta pályáját, hanem báb-, jelmez-, díszlet- és látványtervezőként van jelen művészeti életünkben, de abban biztos vagyok, hogy a magyar bábművészet, s kiemelten a Stúdió „K” Színház sokat, nagyon sokat nyert az ő fáradhatatlan, szüntelen megújuló munkálkodásával.

P.s. Azért a festőből bábtervezővé angazsált művésznek sem kellett teljesen hűtlennek lennie a nagy elődökhöz, hiszen a Stúdió „K” repertoárjába olyan festők kerültek bele, akár az életükkel, akár teremtett világukkal, mint Klee, Hundertwasser, Picasso, és az általa nagyon szeretett Chagall. Egy kritikában olvasom meglepődve, megfejthetetlen zárómondatként: a kritikus reméli, hogy ez után a festő-ágyúk sorozat után a Stúdió „K”, benne Németh Ilonával, nem jut el Dalìig. És kérdem én, miért is ne, ha már…?! Szerény javaslatként ezennel előterjeszteném…

2017. augusztus 23. - szeptember 24.

Műcsarnok/Box

Jegyek
2017. június 21. - szeptember 3.
Előző kiállítás

Kávé a szalonban | Porcelánok a Merényi-gyűjteményből

2017. szeptember 6. - november 12.
Következő kiállítás

Olga Tobreluts | Új mitológia