Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Ős és egy Káosz. A világon hideg volt, ahogy a műteremben is, ugyanúgy, ahogy az odavezető úton, és az egész erdőalján. De Ős és Káosz találtak egy kertet, és szóltak az Anyának, hasson oda, hogy a háború idején született fia a katonáskodás helyett inkább művészeti iskolába menjen, hogy aztán megművelhesse a kertet. Bár ezt a gyermek valószínűleg magától is megtette volna.
Pázmándi Antal életművében nincsenek kevésbé termékeny időszakok, az alkotás megszakíthatatlan, mint ahogy az idő múlása is, amellyel ő szimbiózisban létezik, és amelyet, legfeljebb remélhetjük, hogy álommal vagy különösen boldog-békés pillanatokkal, azaz játékkal megállíthatunk, a ma divatosan flow-nak nevezett élmény során ‒ rajzolás, homokozás, libikókázás vagy legóépítés közben. Az ilyen kivételes alkalmakkor – mégis ismételhető módon – lehet élvezni az egyszerre hamis és valódi végtelent. Pázmándi, műveinek létrehozásával, folyamatosan így tesz.
Nála is megfigyelhetők korszakok: elvont, figuratív, pop artos, architektonikus, dekoratív, grafikás-matricás vagy idegen anyagokat is felhasználó periódusok csúsznak egymásba, illetve gyakran keverednek. A lényeg azonban, amelyről Wehner Tibor is ír,1 a mérnöki pontossággal szerkesztett, látszólagos véletlenszerűség, amely igen(, )csak vélt, hiszen ilyesmit, ennyiszer és ennyiféle módon, kizárólag készen kapott akarattal, ihletett és humoros, matekos-mérnöki attitűddel lehet létrehozni.
A gyerekkorunkból felszálló, kimerevített, ezért súlyosnak és mementóként is ható Papírrepülők (az elsőt a Nagy papírrepülős dombormű markáns elemeként, információs táblaként a Grand Hotel Hungária halljába készítette 1985-ben), az 1993-as Billegő nagy M, az olajfúró kutakat és a hetvenes évek fém építőjátékát idéző Peres I–III. (2005), az Őslények pusztulása (2005), a szintén fehér, sci-fi hatású, nyers kerámiából készült Ikrek (2013) is mind mesések és életszerűek. Harmonikusak, valódi esszenciák.
Korán kiderült, hogy Pázmándi nem a tradíció mentén fog alkotni. Ezzel együtt csillapíthatatlan játékvágya párosul az óhatatlanul mellénk szegődő, marginálisnak tűnő kérdésekre adott válaszadás igényével: a forma, a fény, a szín, a stílus, a technika és az esztétika problematikájával, illetve anyagias természetével. Mindez persze hasznos is, amennyiben figyelemelterelő-pihentető volta miatt megvédi az embert az Űr (és az Úr) elképzelésére tett erőfeszítései közben.
Az Attalai Gábor által megfogalmazott befejezetlen jelenen2 belül kompakt, teljes és abszolút egyedi a tárgyiasult végeredmény. Ehhez nagyban hozzájárul az alkotófolyamat áttétel nélküli működése: Pázmándi nem adja ki a kezéből az agyagot (az anyagot), kikerüli a kiöntést, a préselést, azaz a sokszorosítást, ő rakja-építi fel az üreges szobrot (ismeri annak belsejét is). A kilencvenes évektől gyakran modulrendszert, csapolásos illesztést alkalmaz. Ennek a technikának praktikus előnyei is vannak, ugyanakkor az ötlet bravúrvágyó is, mert úgy kell kialakítani a részformákat, hogy azok a száradással járó zsugorodás után is zökkenőmentes egésszé állhassanak össze. De nem akármilyen − például csak a szokásos kerek − egésszé, hanem aszimmetrikus, ha úgy tetszik: emberi, az ég felé ágaskodó, rácsszerkezeteken átbújó, barlangos, lyukacsos, voyeur és gyakran a révészt irigylő érzést is keltő egészekké, helyesebben világokká.
A híres Akapu (2003) is más tartományba, talán más vallások világába visz, mint ahogy a társalkotókkal3 létrehozott, városi környezetben lévő épületek koordináta-rendszerét színesítő plasztikái is.
A debreceni bevásárlóközpont bejáratánál lévő dombormű (1988) még szolidan a térbe simul, de már az sem csak a viszonylag érzékeny látogatót zökkenti ki; a Hold utcai volt MNB-székház tükrös trükkös beltéri kavalkádja (1992) és az Ürömi úti magánház portikuszai (1998) azonban már biztos, hogy minden halandót ámulatba ejtenek. Ezek a kompozíciók is gondot és gondolatokat okoznak: előbb-utóbb megzabolázzák az előítéleteket, tényeket tárnak fel és új dimenziók felfedezését teszik lehetővé. Szokatlan, posztmodern hangulatot, ezen belül bizonytalanságot is árasztanak, ugyanakkor egyértelműsítenek, mert tudomásunkra hozzák, hogy ilyen is van. Egyértelmű, hogy hálásnak kell lennünk.
A teremtő kompozitőr nem pazarolja az életét, csak olyat alkot, ami őt is meglepi; nem csinál olyat, ami mintha valami lenne. Nincs mint(h)a, csak szárnyaló képzelet, földes anyagba plántálva, Ég és Föld egybeolvasztva. Nem volt előtte és nem lesz utána – ez van. Nem fél attól, hogy elfelejt vagy összetör valamit, nincs allűr − tisztában van azzal, hogy ha valami egyszer sikerült, mindig sikerülni fog, hogy egy nagy egyszer az egész. Tudja, hogy az anyag leginkább csak azért van, hogy felfoghassuk, hogy élünk, hogy a szellemnek segítsen, ráadásul ő ki is használja mindezt, él a lehetőséggel, és társat csinál a matériából.
Néhány helyen feltűnően szerepel a leben szó a kerámiákra olvasztott matricákon, gyakran >wir wollen leben< formában – hát persze, talán sikerül élnünk, talán ráragad az életünk a végtelenre. Pázmándié bizonyosan.
A mostani kiállításon bemutatásra kerülnek a legújabb ‒ a profán jelennek köszönhetően talán nem véletlenül ‒, az eddigiekhez képest is bonyolódó Billegő szobrok és a gázálarcos Próbababák legutóbbi, különösen naprakésznek nevezhető darabja, a XXI. századi soros Madonna is. Az utóbbin megjelenik az éhezés, a migráció és a szögesdrót, a kötelező haladási irányt mutató és a behajtást tiltó közlekedési tábla, illetve a (globális) pletyka motívuma is, a megszokott – egyrészt könnyen kiolvasható, másrészt univerzális – képregény formában.
Reischl Szilvia, a kiállítás kurátora
Jegyzetek
A kiállítás kísérőprogramja:
február 25. vasárnap 15.00
Molnár Anna Fischer Annie-ösztöndíjas énekművész és Koltai Katalin gitárművész koncertje