Szabó Ábel
Látvány a dolgok mögött
Kísérő gondolatok Szabó Ábel képei mellé
„Magadra vess, ha homályban maradnál,
mert nem engedi látnod a hamis kép,
amit látnál, ha ahhoz nem tapadnál.”
(Dante Alighieri: Isteni színjáték
Paradicsom I. ének 88-90. sor
Babits Mihály fordítása)
Ha kinézek az ablakon, a szemem elé táruló látvány a valóság egy szelete, csak az egész egy részlete lehet. Városi környezetben ez a látvány rendszerint állandó elemekből áll össze: egy magas ház, egy megálló emberekkel, egy vasúti felüljáró, egy kis bolt, egy pláza vagy egy színház. Az emberek és az autók, járművek folyamatosan változnak, de az ő jelenlétük is állandónak tekinthető, ahogy a városképet romboló reklámoké is. Valójában nem tudunk a látvány mögé nézni. Nem látunk be a házakba, nem látunk bele az emberek lelkébe, és ritkán történnek az utcán olyan zsánerszerű jelenetek, amelyek valamit megmagyaráznak abból, amit látunk. Apró történések az értelmezés lehetősége nélkül.
A 18. században a városképek, illetve építészeti elemek ábrázolása például Canaletto vagy Bernardo Bellotto esetében pazar díszletekként szolgáltak a zsánerszerű jelenetekhez, amelyeken emberek jönnek-mennek, beszélgetnek, ügyes-bajos dolgaikat intézik. Amikor ezeket a festményeket nézegetjük, mikro-történéseket látunk kibontakozni staffázs-alakokkal, kis mitológiai jeleneteket vagy „kortárs” históriákat. Szabó Ábel városképei és tájképei esetében nem erről van szó. Egyrészt az emberek szinte teljesen hiányoznak a képeiről, elmondása szerint azért, hogy a kép nézőjét ne befolyásolja a befogadásban egy másik alak, ne kelljen a látványt megosztania valakivel. Másrészt a kiállításon megjelenő legfrissebb munkák mindegyike olyan, mintha menet közben, egy járműből látnánk az elénk táruló városrészletet. Az esetek többségében irodaházak, gyárépületek, elhagyatott gyárromok és piacok épületeit láthatjuk. Körülöttük burjánzik a természet, a járda tócsáiban tükröződik az égbolt, és az égen különleges felhőátvonulásnak, vagy a lemenő nap látványának lehetünk tanúi. A természet újjáéled a romokon, lassan benőve a civilizáció romjait, új élet sarjad a porladó köveken. Úgy érezzük, hogy a természetnek nincs szüksége ránk.
Azokon a festményeken, amelyeken homályos, piszkos és összefirkált, összekarcolt ablakon át látunk ki a szürke városra, még egyértelműbbé válik számunkra, hogy valójában milyen korlátozott a látásunk. Szabó Ábel nem történelmi épületeket vagy romokat fest, nem a múlt darabkáit, hanem azokat a nagyon is mai épületegyütteseket, amelyek ipari nagyvárossá tesznek egy települést, amelyek miatt a vidéken élő emberek is a nagyvárosba költöznek szerencsét próbálni, új megélhetést keresni, a zöld erdőt a lámpaoszlopok és óriásplakátok erdőjére cserélve.
Mivel a képeken ember által létrehozott tereket és épületeket láthatunk, felmerül a kérdés, hogy az Augé-i értelemben ezek az ábrázolások helyeket, vagy nem-helyeket mutatnak? A francia antropológus azokat a helyeket, amelyekhez kulturálisan kapcsolódunk, megkülönbözteti azoktól, amelyek átmenetiek, idegenek, identitás nélküliek, senkihez sem tartoznak, ezért nem tudunk hozzájuk kötődni. Ebben az értelmezésben egy gyárrom, egy néptelen piac vagy egy elhagyatott villamosmegálló nem-helynek minősül. Szabó Ábel képein nagyon gyakran ilyen terekkel találkozunk. Értelmezésükhöz az Umwelt fogalmát szeretném segítségül hívni. Jakob von Uexküll, az etológia egyik úttörője alkotta a kifejezést arra a környezetre, amelyet szubjektív módon tapasztalunk magunk körül, és amelyben szubjektumként létezhetünk. Ha manapság egy nagyvárosban körülnézünk, többnyire olyan környezet tárul a szemünk elé, amely nem kellemes, nem otthonos, inkább kényelmetlen. A nagyvárosi ember számára ezek a terek (vagy nem-helyek) mégis Umwelt-ként működnek, mert belekényszerül egy olyan élethelyzetbe – és itt globális értelemben vett kényszerről van szó –, ami egyáltalán nem kellemes. Szabó Ábel festészete erre a látványra irányítja a figyelmünket. Ezért műveinek befogadása során a felületes figyelem által ismertnek gondolt terek helyett valami mással van dolgunk. Nem házakat, nem is a nagyvárosi lét archeológiáját vagy virtuóz hiperrealista vásznakat látunk. E munkák ereje abból adódik, hogy a mesteri festészeti eszközhasználat egy elmélyült gondolkodási folyamat médiumává válik. Visszavezet minket a mindennapi vagy éppen kellemetlen környezet látványa felé. Ezért nem tudjuk elfordítani a fejünket, a kényelmetlen érzés helyét elfoglalja a kíváncsiság. A kifinomultan modellált festékrétegek különös, „nem odaillően szép” fényhatásokat, atmoszférát idéznek fel, és érezzük, ahogy a vászonra felvitt tér él. A működésbe lépett műtárgy megnyit: képesek vagyunk a dolgok mögé nézni, a hamis látszat mögött megértjük a művész szándékát és azt a dolgok mögötti látványt, aminek szemlélésére meghív minket.
Kondor-Szilágyi Mária, a kiállítás kurátora