Bullás József nyughatatlan művész, de nyugtalanságát megfontolt akkurátussággal fedi le. Olyan, mint a képei, melyeken az ismétlődő motívumok sorát olykor átírja egy villámgyors gesztus, vagy a kialakított rendet megkérdőjelezi a szemkápráztató vibrálás. Pályájának java része lassan hömpölygő evolúció, folyamatosan csiszolódó metamorfózis. A kezdeti éveket leszámítva nincsenek benne nagy drámai váltások, zökkenők, válságok; megfegyelmezi, uralja az impulzív erőt, amely a mélyben munkál. A leszűrt tapasztalatokon folyamatosan építkezve tökéletesíti azt a technikát, amely festészetének lényegét jelenti. Mintha egyenletesen haladna valami vágyott, ideális cél felé.
Pályakezdő művészként – akárcsak az absztrakt festők többsége – figuratív, ábrázoló képeket állított ki. Kezdetben a posztmodern, a transzavantgárd és az új festészet vonzotta, és hamar kapcsolatba került a Hegyi Lóránd nevével fémjelzett „Új Szenzibilitás” művészeivel. 1984-től részt vett a csoport nevezetes tárlatain, a Frissen festve és az Eklektika 85, az Új Szenzibilitás III és IV kiállításokon, és a csapat tagjaként bemutatkozási lehetőséghez jutott a nemzetközi színtéren is. A nyolcvanas évek derekán mindinkább érdekelni kezdték a komputergrafikában rejlő lehetőségek, elsősorban a számítógép-monitoron létrehozható kép tér- és színhasználata foglalkoztatta, és ez egyben mind közelebb vitte az absztrakt megoldásokhoz a vásznon is. Bár a komputerkísérletekkel felhagyott a kilencvenes évek elejére, a számítógéppel nyert vizuális tapasztalatok beépültek a festészetébe.
Bullás az utóbbi három évtizedben már kizárólag absztrakt képeket fest. Tudatosan szakított a természeti ábrázolás minden formájával, a képein megjelenő kompozíciók nem tartanak kapcsolatot sem tájformákkal, sem emberalakkal vagy létező tárgycsoportokkal, kiküszöböli a narratívák kísértését festményei kapcsán. Az irodalmias megfogalmazások Bullás szerint elviszik a figyelmet a lényegről, a konkrét vizuális effektusról. Egy darabig a műveinek még adott szavakkal fogalmazott – de többnyire semleges értelmű – címet (Háló, Sarok, Beszűrődő fény, Keresztkompozíció, Mátrix, Üveges hullám stb.), az utóbbi másfél évtizedben azonban teljesen lemondott a címadásról, és festményeit már csak a születésük időpontjából származtatott kóddal jelöli.
A figuralitás és a narráció hiánya azonban mégsem jelent teljes ábrázolásvesztést Bullásnál, mivel festményei gyakran igen erős térillúzióval rendelkeznek. Így volt ez a kanyargó, csőszerű képződményeket felvonultató vásznain, és kisebb mértékben ugyan, de térérzetet keltenek a „rongyszőnyegekre” emlékeztető képei is. A 3D-élmény aztán felerősödött az úgynevezett „üveges kompozíciók” esetében, amelyek kifejezetten trompe l’oeil hatásúak, azt a benyomást keltik, mintha egy színes, sávozott felületre íves üveghasábo(ka)t helyeznénk, amelynek fénytörése változtatja meg a struktúrát.
Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy e korszak beköszönte jelezte Bullás művészetének kiteljesedését, és legújabb képei is azon az úton haladnak tovább, amit az ezredfordulóra technikailag kidolgozott. „A munkavégzésemre is a »meg-gondolatlan« építkezés jellemző – írja egyik katalógusában –: rengeteg rajz (grafit) vázlatot készítek naplószerűen, ezekkel párhuzamosan több színes (olaj, papír) tanulmányt is festek. A színtanulmányokat a spontaneitás, a frissesség, a gátlástalanság jellemzi. A változatok folyamatosan érlelődnek bennem, gyakran több darab összeolvad és festménnyé alakul. A képek készítésének folyamata már önmagában is keveredést, összemosást, »szintézist« hoz létre. Első lépésben spaklival, ecsettel, tubusból nyomott festékkel éles konstruktív szerkezeteket festek, amit gumihengerrel át- meg áthengerelek, elkoptatom az éleket (mint a tenger az éles köveket)…” Az évek folyamán szakadatlan alapossággal kidolgozott, térérzetet keltő technikáinak fegyvertárához tartozik a friss felületbe tenyéréllel vagy ujjal húzott gesztus (ezzel jön létre az üveges hatás), a hengerrel való „cuppantás” (amivel rendkívül finom, „tüskés” felületet hoz létre), az ecset pörgetése (mintha belefúrna a térbe), vagy a hengerelt rétegek visszakaparása (amellyel „ablakot nyit” az aláfestett, de lefedett struktúrákra), illetve a komplementer színek egymás mellé rendezése és összemosása (ami a „retinagyilkos” vibrációt eredményezi).
A legutóbbi sorozata a moaré jelenségére épül, ahol az egymással fedésbe kerülő rácsmintázatok, illetve pöttyök sorai okoznak interferenciát, vagy olyan elmozdulásokat, amelyek átrendezik az eredeti kompozíciós rendszert. Itt valójában tudatosan kalkulált „véletlenről”, szándékos elkövetett „hibákról” van szó, amivel új, másodlagos mintázatot tud elérni egy felvázolt szerkezeten. Bullás minden képe a térről szól, amelynek szövetét kifinomult festészettechnikai megoldások sokaságával és optikai trükkökkel teszi feszessé vagy lággyá, vakítóvá vagy homályossá, görbültté, fémessé, mozgékonnyá. Ez a tér nyitott, ahogy Bullás fogalmaz: pusztán „kivágott rész a mindenségből”; nem áll meg a képszéleknél, bármely irányban továbbterjedhet, végtelen metamorfózisra képes.
Bullás József festészete az egykor nemzetközileg oly sikeres magyar vonatkozású optikai művészeti hagyományok (Moholy-Nagy László, Vasarely, Nicolas Schöffer, Kepes György) kiérlelt továbbgondolása.
Rockenbauer Zoltán, a kiállítás kurátora