Valóra vált képzelet ׀ Gyulai Líviusz kiállítása

Gyulai Líviuszt a művészettörténészek az úgynevezett nagy grafikus generációhoz szokták sorolni, ő volt a legkisebb fiú a „nagy öregek” – Kondor, Würtz, Hincz, Reich, Rékassy – között, és mint a népmesékben, ő volt az, aki folyvást újjászületett.

A nagymestert nem rőffel mérik, nem könyökkel, arasszal, nem is a vázlatrajzok számával. Gyulai azt sem tudta, mi fán terem a skicc. Egyből a makulátlan tisztázatot rajzolta. Radírgumija? Tán nem is volt sosem. Magától értetődő természetességgel közlekedett a stílusok között, úgy öltötte magára Villon köpenyét, Lúdas Matyi csizmáját és Leacock cilinderét, mintha öröktől fogva őrá szabták volna. Ő azonban nem csak azt tudta, hogyan legyen „autentikus”, de azt is, talán még jobban, hogyan kell egy hamiskás mosollyal minden szabályt idézőjelbe tenni. Tudta mesterien, amit az írók, a költők a saját térfelükön: hajlítani, váltogatni a formát. Kézre állt neki minden, a finom pontozás, a lendületes vonal, a laza ecsethúzás. Izgató, bravúros nézőpontváltásokkal és a hozzájuk tartozó stílusváltásokkal játszanak a lapok. A szereplők horizontja, a rajzoló szemszöge és a nézők látómezeje csereszabatos: folytassa az olvasó, ezt a vonalat akár kegyed is húzhatta volna, ezt a foltot már uraságod is idetehette volna. Vagy kisnaccsád oda. Még érezzük a kézfogás melegét. És bepárásodik az orrunkra drótozott lupe. Az olvasó, aki „befejezi” a művet, itt egyenrangú útitárs, barát, pajtás, cimbora.

Megejtő az a természetesség, ahogy Gyulai Líviusz könyvet illusztrál. A térdére támasztott rajztáblán a kigöngyölt látóhatár. Látszólag különböző témák: Weöres Psychéje, Sterne Érzékeny utazásai, Molière Fösvénye, Leacock Gertrúdja, Balzac Borsos történetei, Csokonai Karnyónéja, az édes-édes Krúdyádák, Hadova és Hamuka, De Ronch kapitány és az emblematikus rajzfilm-alteregó Jónás, meg persze a kistestvére, a naplóíró Komisz kölyök – mindegyikhez tökéletes formát talál, kifogástalan technikát, eszményi stílt, és mégis, mégis minden esetben csorbítatlanul ő az: Gyulai Líviusz. Az illusztráció valójában műfordítás. Nem egy másik nyelven, hanem egy más műfajban, a képzőművészetben teremt újjá egy-egy művet. Az lehet jó illusztrátor, aki önálló személyiség, akinek az irodalmi alkotásról saját látomása van, következésképpen az, aki nem szolga-pontossággal végzi el az átültetés feladatát. A jó illusztráció szükségszerűen hamisítás, ahogy a jó fordítás óhatatlanul „ferdítés” kell, hogy legyen? Különös paradoxon: érdemes a továbbgondolásra.

Fametszet? Rézkarc? Kőnyomat? Linó? Gyulai Líviusz nem válogatott, őt választotta ki magának Psyché, a hajdani költőnő – naná, hisz tudta, hogy a legeslegnagyobb cickológust tisztelhette benne (úgy tessék érteni, a művészettudományok történetében, de egészen a willendorfi óta ám, nem formált senki olyan érzéki ciciket, mint ő), aztán Münchhausen báró, Lipitlotty, a pesti gavallér, továbbá a diabolós hölgy, meg a másik, a kitárt keblű, aki olykor sárkányt legeltet (egy flört Cyranóval, egy liezon Szindbáddal), majd átült az öreg Casanova kordéjába, vagy pucér üleppel lovagolta az ajtósi-nurenbergai Albrecht Dürer szenvedélyes rinocéroszát.

Már kiállító művész volt Gyulai Líviusz, jegyzett grafikus, sőt országosan ismert illusztrátor, amikor 1974-ben a Pannónia Filmstúdióba került. Hamarosan belevágott első önálló filmjébe, a Delfiniába (1976). Krúdy Gyula Óbudáját csavarogta be, amikor a Delfiniába belefogott, krúdys nosztalgiák lengik át.

A filmes életmű második darabja, az Új lakók (1977) már igazi sikerfilm lett.

A 6 perces Szindbád, bon voyage! (1998) című animációban egy toprongyos, kukázó hajléktalan kel útra a lomok közt talált repülő varázsszőnyegen, hogy egy teret s időt egymásba keverő féktelen álomutazás főszereplője legyen.

Életrajzi indíttatású film Az én kis városom (2001) is. Nosztalgikus anziksz, az eltűnt gyerekkor felidézése: apró mozaikok, boltok, épületek, emberek, álmok, mesék, szerelmek. Gyulai amarcordjának városában, Sopronban.

Líviusz legtöbb filmjében anekdotázik, sziporkázik, ötleteket vet föl és ejt el, úgy szövi a mese fonalát, oly csapongva s közvetlenül, mintha a barátaival csevegne. Akinek megadatott, hogy egy pohár bor mellett (tinto rosso – Tintoretto) hallgassa őt, az persze tudja, hogy a legszerteágazóbb történetek is – miközben mindenféle történik bennük – visszakanyarodnak főtémához, persze a maguk dupla mőbiusz csavarintásával, ami talán már nem is fontos, mert az ízek és az abszurditások, a látványok és a trópusok, szóval a stílus és a humor úgyis mindent fölülír. Talán Fellini volt képes hasonló önfeledtséggel játszani.

 

Orosz István

a kiállítás kurátora

 

 

2021. december 8. - 2022. február 20.

Műcsarnok Kamaraterem

Jegyek
2021. december 1. - 2022. január 16.
Előző kiállítás

Agyagtól lélekig | Thury Levente emlékkiállítása

2021. december 15. - 2022. február 13.
Következő kiállítás

Személyesen | Frissen 2021 | Bernát András | Dréher János | Elekes Károly | Gál András | iski Kocsis Tibor | Kazi Roland | Kucsora Márta | Mózes Katalin | Regős István