Kadosa Kiss József: A művészet rendje – Arte legis

Arte legis, avagy a tör­vény rend­je sze­rint, üzeni Ka­do­sa Kiss Jó­zsef hon­lap­já­nak köz­pon­ti fel­ira­ta. A latin ki­fe­je­zés egy­szer­re utal a világ és az ember al­kot­ta rend­re, ugyan­ak­kor a mű­vé­szet sza­bá­lya­it is je­löl­he­ti. Ka­do­sa Kiss va­la­mennyi al­ko­tá­sa e sza­bá­lyok­hoz iga­zod­va ké­szül. A mű­vé­szet szi­go­rú, ősi rend­jé­hez ra­gasz­ko­dó al­ko­tó nagy alá­zat­tal és fe­gye­lem­mel dol­go­zik, akár a szá­má­ra leg­ko­rább­tól fogva is­me­rős, sok­szo­ro­sí­tó el­já­rás­sal ké­szü­lő gra­fi­kai al­ko­tá­so­kon dol­go­zik – réz­kar­cot, réz­met­sze­tet vagy li­tog­rá­fi­át ké­szít –, akár fest­ményt, szob­rot, hang­szert, vagy tech­ni­kai cso­da­szám­ba menő hasz­ná­la­ti tár­gya­kat alkot. Min­dig a mű­vé­szet sza­bá­lya­i­nak en­ge­del­mes­ked­ve, mégis azo­kat sza­ba­don ke­zel­ve dol­go­zik. A kü­lön­fé­le mű­fa­jok­ban ké­szült al­ko­tá­sok­ban közös az örök em­be­ri ér­té­kek, a belső, lelki fo­lya­ma­tok meg­ra­ga­dá­sa és áb­rá­zo­lá­sa. Va­la­mennyi mű­vé­ben az élet foly­to­nos meg­úju­lá­sát és vál­to­za­tos­sá­gát ér­het­jük tet­ten. Az élet­sze­re­tet, a bár­mely ne­héz­sé­gen való fe­lül­emel­ke­dés vágya és a szün­te­le­nül élet­igen­lő dac va­la­mi­ként min­den mű­vé­ben meg­je­le­nik. A fo­lya­ma­tos kí­sér­le­te­zé­si kedv egész mun­kás­sá­gát vé­gig­kí­sé­ri, a fő­is­ko­lai sok­szo­ro­sí­tó gra­fi­ka szak­vá­lasz­tás­tól kezd­ve a nap­ja­ink­ban meg­nyil­vá­nu­ló mű­fa­ji sok­fé­le­sé­gig. A leg­ősibb gra­fi­kai tech­ni­kák, ame­lyek­nek el­ké­szí­té­si módja év­szá­za­dok óta nem vál­to­zott, meg­ad­ják szá­má­ra azt a bi­zo­nyos­sá­got, amely­hez min­dig vissza lehet térni. A ké­sőb­bi­ek­ben meg­is­mert tech­ni­kák­kal ké­szült olaj­fest­mé­nyek, fa­táb­lák­ra ké­szült gou­ache-ok, ak­va­rel­lek, il­luszt­rá­ci­ók és story-boar­dok, a pa­pír­ala­pú fej­szob­rok, ki­ne­ti­kus szob­rok, a hang­sze­rek, a sakk­asz­tal és a hozzá tar­to­zó sakk­fi­gu­rák, il­let­ve más tár­gyak ugyan­így, a mű­vé­szet rend­jé­hez iga­zod­va mon­da­nak el min­dig va­la­mi lé­nye­ge­set a vi­lág­min­den­ség tit­ka­i­ról.

Vajon mi az a fel­sőbb erő, ami Ka­do­sa Kiss mű­vé­sze­ti ka­lan­do­zá­sa­it a gra­fi­ká­ból ki­in­dul­va nem csu­pán a fes­té­szet és a szob­rá­szat irá­nyá­ba te­re­li, hanem hang­sze­rek és mű­vé­szi igé­nyű hasz­ná­la­ti tár­gyak ké­szí­té­sé­re is ösz­tön­zi? Hon­nan ered az az örök­ké meg­újul­ni képes belső tűz, amely szin­te ki­kény­sze­rí­ti a mű­vész­ből, hogy ilyen sok­fé­le mű­faj­ban al­kos­son? Ka­do­sa Kiss kez­det­től fogva tudja, hogy egye­dül a mű­vé­szet képes fe­lül­emel­ked­ni az ember al­kot­ta (lát­szó­la­gos) rend­ből ki­ol­vas­ha­tó ren­de­zet­len­sé­gen. Min­dig a mű­vé­szet az, ami képes va­la­me­lyest jobbá tenni mind­azt, amit a sors ki­szá­mít­ha­tat­lan erői és az em­be­rek pusz­tí­tó te­vé­keny­sé­ge együt­te­sen végez. Talán emi­att for­dul min­dig a mű­vé­szet le­kü­lön­bö­zőbb ágai felé, ezért alkot min­dig va­la­mi újat, va­la­mi mást, az anyag és gon­do­la­ti­ság új irá­nya­it ku­tat­va.

Ka­do­sa Kiss min­den mun­ká­já­val a belső lelki békét és a csen­det ke­re­si. Azt a csen­det, ame­lyet egy saját maga ké­szí­tet­te csel­ló, egy au­to­ma­ta zon­go­rá­zó szo­bor, vagy egy szá­má­ra fon­tos mű­vész­elő­döt jel­ké­pe­ző tánc­mes­ter­he­ge­dű hang­jai ké­pe­sek meg­ele­ve­ní­te­ni. Sok­szor úgy tűnik, hogy a belső csend­ben a hosszú ideig ké­szü­lő művek va­la­me­lyest ké­pe­sek le­las­sí­ta­ni az időt. Azt az ér­té­kes időt, ami fel­gyor­sult vi­lá­gunk­ban oly rit­kán ada­tik meg, és ami min­dig az el­mé­lyült al­ko­tás­sal válik iga­zán be­cses­sé.

A Mű­csar­nok#Box három ter­mé­ben lát­ha­tó ki­ál­lí­tás­nak három sa­rok­pont­ja van, ame­lyek­hez akár a mű­vész egyes kor­sza­ka­it is tár­sít­hat­juk. Az első sa­rok­pont egy re­ne­szánsz kori fest­mény pa­ra­frá­zi­sa, míg a har­ma­dik a leg­mo­der­nebb űr­tech­no­ló­gi­át je­le­ní­ti meg. Így a sa­rok­pon­tok­ként fel­tű­nő al­ko­tá­sok szim­bo­li­ku­san is a mű­vé­szet kü­lön­bö­ző idő­sza­ka­i­ból vil­lan­ta­nak fel va­la­mit, a rég­múlt­tól egé­szen a le­het­sé­ges jö­vő­ig.  A művek nem csu­pán Ka­do­sa Kiss pá­lyá­já­ról raj­zol­nak fel egy­faj­ta ke­reszt­met­sze­tet, hanem a mű­vé­szet idő­ben való vál­to­zá­sá­ról is. A három sa­rok­pont Le­o­nar­do A Há­rom­ki­rá­lyok imá­dá­sa című fest­mé­nyé­nek pa­ra­frá­zi­sa, a Csel­ló, va­la­mint a Nim­busz­bi­ke ’007 el­ne­ve­zé­sű, saját gyár­tá­sú kar­bon­szá­las bi­cik­li. A két ob­jekt és a fa­táb­lá­ra fes­tett gou­ache kép tehát idő­be­li­sé­gük­ben is rend­sze­re­zik a tár­la­tot.

A Le­o­nar­do-pa­ra­frá­zis egy­szer­re hom­mage al­ko­tás­ként tisz­te­leg a nagy előd előtt. Le­o­nar­do műve az egyik leg­misz­ti­ku­sabb al­ko­tás, amely­ben a szak­rá­lis téma rend­ha­gyó áb­rá­zo­lá­sa mel­lett a re­ne­szánsz zseni fel­mu­tat­ja az épí­té­szet­ben nyúj­tott re­me­ke­lé­se­it is, sőt, lovas harci je­le­ne­te­ket is áb­rá­zol.  A Há­rom­ki­rá­lyok imá­dá­sa új­já­éled Ka­do­sa Kiss mű­vé­ben, Le­o­nar­do nagy­sá­gát és zse­ni­a­li­tá­sát meg­idéz­ve. A kö­zé­pen álló ha­tal­mas fa a ter­mé­sze­ti táj har­mo­ni­kus szim­bó­lu­ma, amely jel­lem­ző és fon­tos mo­tí­vu­ma Ka­do­sa Kiss réz­kar­ca­i­nak, fest­mé­nye­i­nek. A le­o­nar­dói vo­na­lak, gesz­tu­sok to­vább élnek a Csá­szár­zsöm­lék so­ro­zat­ban, az Üle­dék című fest­mény­ben, vagy az Ábel és a töb­bi­ek című ak­va­rell fej­so­ro­za­tá­ban.

A ki­ál­lí­tá­son lát­ha­tó másik pa­ra­frá­zis, az 1937. 04. 26. Guerni­ca – Pár­hu­za­mos va­ló­sá­gok című, 2020-ban ké­szült fest­mény. A műnek in­kább csu­pán ih­le­tő­je Pi­cas­so vász­na, és az azon meg­örö­kí­tett ese­mény, a spa­nyol kis­vá­ros ellen el­kö­ve­tett rém­tett-so­ro­zat. Guerni­ca szim­bó­lum, a rossz (lát­szó­la­gos) győ­zel­me a hu­má­nus ér­té­kek fe­lett, ame­lyen csak a mű­vé­szet ere­jé­vel, a belső csend­del és a ki­egyen­sú­lyo­zott­ság­gal lehet fe­lül­emel­ked­ni, va­la­me­lyest vé­de­kez­ni el­le­ne. A Pár­hu­za­mos va­ló­sá­gok egy-egy fá­zist mu­tat­nak fel abból, mi­ként lehet re­a­gál­ni az em­be­ri ször­nyű­sé­gek­re és pusz­tí­tás­ra, ugyan­ak­kor sej­te­tik, ho­gyan lehet tisz­tán és bé­ké­ben élni vi­lá­gunk­ban. A go­nosz egy ideig di­a­dal­mas­kod­hat ugyan a hu­má­num fe­lett, de a mű­vé­szet rend­je sze­rint az er­köl­csök és az em­be­ri ér­té­kek el­pusz­tít­ha­tat­la­nok.

A tár­lat má­so­dik sa­rok­pont­ja a Csel­ló, amely­nek ké­szí­té­si fo­lya­ma­tát nyo­mon kö­vet­het­jük, éteri tisz­ta­sá­gú hang­ját hall­hat­juk az al­ko­tó saját film­jé­ben. Ka­do­sa Kiss a csel­ló­ké­szí­tés mód­ját rend­kí­vü­li alá­zat­tal és tu­dás­vággyal sa­já­tí­tot­ta el, ám sem­mi­kép­pen sem so­ro­zat­gyár­tás­ként kép­zel­te el hang­szer­épí­tő te­vé­keny­sé­gét. Leg­in­kább a csel­ló vo­na­lai, ívei és annak misz­ti­ká­ja ér­de­kel­te, a mű­vé­szet rend­jé­nek en­ge­del­mes­ke­dő belső erő mo­ti­vál­ta. Azt a har­mo­ni­kus frek­ven­ci­át akar­ta meg­szó­lal­tat­ni, amely leg­kö­ze­lebb áll az em­be­ri hang­hoz, ami képes meg­idéz­ni a szfé­rák ze­né­jét, azt a ti­tok­za­tos cso­dát, amely egy ma­ga­sabb rendű, tisz­ta vi­lág­ból köz­ve­tít szá­munk­ra va­la­mit. A Zon­go­ris­ta élet­nagy­sá­gú au­to­ma­ta szob­ra női pár­já­val együtt szin­te meg­ele­ve­ne­dik a tér­ben az au­to­ma­ti­ku­san le­ját­szott ze­né­vel együtt. A három han­got leütő, zon­go­rá­zó szo­bor mint­ha lé­lek­kel és ön­ál­ló aka­rat­tal bírna, ami­kor belső rit­mu­sa sze­rint el­játssza a (B)-A-C-H han­go­kat, meg­idéz­ve a zse­ni­á­lis ba­rokk ze­ne­szer­ző szel­le­mi­sé­gét és élet­mű­vét is.

A tánc­mes­ter­he­ge­dűk hom­mage al­ko­tá­sok­ként nem­csak össze­kap­csol­ják az egyes mű­vé­sze­ti ága­kat, a zenét, a kép­ző­mű­vé­sze­tet és az iro­dal­mat, hanem ma­gu­kon vi­se­lik a nagy elő­dök mű­vé­sze­ti jel­lem­ző­it is. A Le­o­nar­do, Remb­randt, Pi­cas­so, El Greco, Paul Klee és Jo­hann Wolf­gang von Goe­the ih­let­te mes­ter­he­ge­dűk egy­szer­re haj­ta­nak fejet a nagy mű­vé­szek előtt, ugyan­ak­kor nyo­muk­ba is ered­nek sa­já­tos mű­vé­sze­ti sza­bá­lya­ik sze­rint. A tánc­mes­ter­he­ge­dű, me­lyet a régi korok tánc­ta­ná­rai hord­tak ma­guk­kal, ta­ní­tás­ra szol­gál­tak. Ka­do­sa Kiss po­chet­te-jei egy­szer­re ta­ní­ta­nak min­ket és ta­ní­tot­ták al­ko­tó­ju­kat is a ké­szí­tés során. A tánc­mes­ter­he­ge­dűk 21. szá­za­di hazai mes­te­re a mű­vé­szet egy újabb ágá­ban mé­lyült el, az al­ko­tó gé­ni­u­szok szab­ta irá­nyok sze­rint, hogy mű­vé­sze­tük ka­rak­te­rét egy sa­já­tos al­ko­tás­ban meg­őriz­ze. Va­la­mennyi tánc­mes­ter­he­ge­dű­nél el­játsz­ha­tunk a kér­dés­sel, hogy mi lenne Remb­randt, El Greco vagy éppen Paul Klee, ha egy-egy hang­szer lenne. Ka­do­sa Kiss egy le­het­sé­ges és iz­gal­mas vá­laszt ad ezek­re a já­té­kos kér­dé­sek­re.

A zene meg­te­rem­ti a belső csen­det, élet­re kelti a belső ént, amely ta­pasz­ta­lás a Belső majom című olaj­fest­mény­ben is ki­fe­je­ző­dik. Az em­ber­sza­bá­sú majom gon­dol­ko­dó lény­ként je­le­nik meg előt­tünk, fel­mu­tat­va ezzel a ter­mé­szet har­mó­ni­á­ját, foly­to­nos vál­to­zá­sát és di­na­mi­ká­ját. A „belső majom” az em­be­ri és ál­la­ti világ egy­más­ra­utalt­sá­gá­nak és egy­sé­gé­nek szim­bó­lu­ma. Ezt az egy­sé­get és har­mó­ni­át te­szik át­él­he­tő­vé Ka­do­sa Kiss fák­ról ké­szült réz­kar­cai, réz­met­sze­tei és olaj­fest­mé­nyei is.

A ki­ál­lí­tás – sőt, talán az ed­di­gi élet­mű – har­ma­dik sa­rok­pont­ja a Nim­bus­bi­ke ’007, a kar­bon­szá­las bi­cik­li, ame­lyet Ka­do­sa Kiss saját igé­nye­i­nek meg­fe­le­lő­en for­mált meg, be nem jegy­zett vi­lág­sza­ba­da­lom­ként. A moz­gás vágya és öröme mo­ti­vál­ta a bi­cik­li ké­szí­té­sét, amely a NASA űr­tech­no­ló­gi­á­já­nak leg­kor­sze­rűbb vív­má­nyai sze­rint ké­szült. A saját ma­gá­ra sza­bott bi­cik­li hasz­ná­la­tá­ból fa­ka­dó test­él­mé­nyek a fa­szob­rok­ban és az Arte legis fest­mény­ben is élet­re kel­nek. A test­ta­pasz­ta­la­tok, a di­na­mi­kus moz­gás­for­mák egy­ve­le­ge har­mo­ni­ku­san je­le­nik meg a karok öle­lé­sé­ben. A gör­csö­sen ölelő kezek gyű­rű­jé­ből való ki­sza­ba­du­lás egy­faj­ta le­zá­rá­sa egy fo­lya­mat­nak, ame­lyek nehéz testi él­mé­nyek­kel ter­he­lőd­tek. Az Álom­fej­tő című olaj­kép és az Ördög segge című re­li­ef ennek az élet­sza­kasz­nak a be­fe­je­ző­dé­sét és a rossz­tól való meg­sza­ba­du­lást szim­bo­li­zál­ják. Az Álom­fej­tő két női alak­ja kö­zött fel­buk­ka­nó ma­dár­fi­ó­ka a sza­bad­ság és szü­le­tés vagy mégin­kább az új­já­szü­le­tés szim­bó­lu­má­vá válik. A dan­tei pokol ka­pu­ja­ként meg­je­le­nő dom­bor­mű lezár, il­let­ve el­szi­ge­tel va­la­mit, ami ér­té­kes ta­pasz­ta­lat­ként be­épül a mű­vész sze­mé­lyi­sé­gé­be. Ennek meg­élé­se em­ber­ként is, al­ko­tó­ként is for­mál­ta Ka­do­sa Kiss Jó­zsef ka­rak­te­rét, amely nagy­mér­ték­ben hoz­zá­já­rult ahhoz, hogy mély ér­zé­sek­kel és alá­zat­tal tudja ér­tel­mez­ni az arte leg­ist, azaz a mű­vé­szet – és egy­ben a világ sa­já­tos tör­vé­nye­it.

Ku­rá­tor: Fa­za­kas Réka