Stefanovits Péter grafikusművész a kortárs magyar grafika egyik legismertebb mestere, aki grafikai munkásságán túl festőként, installációs, illetve az építészettel szoros kapcsolatban létrejött munkák alkotójaként is jelentős műveket hozott létre. Kiemelkedő szakmai munkásságához járul a művészeti közéletben kifejtett tevékenysége, művészetszervező és -koordináló aktivitása, melynek köszönhetően generációjának azon alkotói közé sorolhatjuk, akik az értékek, értékes törekvések integrálásán, kölcsönhatásán alapuló egységes, de sokszínű művészeti élet kialakításán fáradoznak.
Kevesen ismerik oly jól és oly átfogóan a különböző grafikai eljárások lehetőségeit, s ötvözik azokat festészeti és egyéb technikákkal, új, gyakran művészeten kívülinek mondott anyagokkal, mint éppen ő. A ceruzarajz éppen úgy végigkíséri pályáját, mint a szén, vagy a pasztell. Már főiskolai éveiben alaposan megismerte a mélynyomásos technikákat, közöttük a rézkarcot, aquatintát, indulása óta használja a magasnyomást, készít papírkivágást, monotípiát. Az ezredforduló éveitől szaporodott meg litográfiáinak, szitanyomatainak száma, ugyanakkor Magyarországon az elsők között kezdett kísérletezni a számítógépes grafika lehetőségeivel. A különböző technikákat többnyire párhuzamosan alkalmazza, miközben a kilencvenes évektől használja az eredetileg textil-fehérítőként alkalmazott cloroxot. Ugyancsak a kilencvenes évek közepén jelennek meg azok a plasztikus képek, amelyek alapja vaslemez, s a felületen megjelenő motívumokat például kockacukorral formálja meg. A grafika, festmény két dimenziójából azonban már a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján kilépett a tér három dimenziójába, amikor a Várszínház több előadásához (Shakespeare: Vízkereszt, Ungvári Tamás: A lovakat lelövik, ugye?, Pilinszky János: Síremlék) tervezett díszletet. A térben fogalmazás iránti igényét jelzi, hogy 1988-ban a Dorottya Galériában nagyméretű installáció részeként jelentek meg egyes alkotásai. A művészetek egységében való gondolkodás, a kortárs művészet és a szakralitás összefonódásának jegyében vállalkozott olyan nagyszabású feladatokra, mint 1994-ben a siklódi református templom mennyezeti kazettáinak a megfestése, illetve 2001-ben a Gyilkos tó mellett Anthony Gall tervei szerint fölépült Szent Kristóf kápolnába a fríz elkészítése.
A nagy egységre, az értékek közelítésére törekvő gondolkodás együtt jár a képi tömörítés szándékával, s ezzel párhuzamosan egy-egy művészi probléma, kérdéskör különböző nézőpontokból történő megmutatásának igényével, az eszközök célszerű megválasztásával. Ebből következik, hogy Stefanovits Péter sosem tartozott azon művészek közé, akik egy-egy stílusjegy, „brand” megjelenítésére törekedtek volna; technika-, és anyagválasztásának függvényében műveinek stílusa is folyamatosan változik. A stílusok, izmusok felől tekintve besorolhatatlan művész.
Mindez egy olyasféle belső építkezésre utal, amelynek legfontosabb eleme, mondhatni sarokköve a személyesség, amelynek jegyében összekapcsolódik a történelem és az egyéni sors, a magánélet megannyi mozzanata és a közösséget mozgató ügyek sora, a filozófia, a hit, a szakralitás, az ó- és újtestamentum világa, a görög-római mitológia. Stefanovits gyakran mond példázatokat, látszólag a személytelen krónikás szerepét véve föl. Ennél is többször kommentálja azonban a megidézett jelenséget iróniával, öniróniával, színezi mondandóját a groteszk, abszurd eszközeivel, ütközteti a különböző minőségeket a szürrealizmussal megjelenített merész képzettársítással.
A kelet-európai történelmi események ihlették a Szíváldozat című lapot, amelyet a romániai forradalom idején készített, s 1989 karácsonyán írt alá. Ez a mű egy olyan sorozat kiindulópontja lett, amely az emberi szívhez kötődve, mintegy az emberi szervezet reakcióin keresztül érzékeltette a társadalmi változásokat, az azokkal járó drámai ellentmondásokat. A Szívzörej I. című képen Magyarország formáját veszi fel a szív, a Szívtájék I-II-n fekete felhő, hegyes dárdaszerű képződmények fenyegetik. A rendszerváltozás, és benne az egyéni lét változásának lehetősége-lehetetlensége jelenik meg ezekben a művekben, melyek fontosságát az életműben jól érzékelteti, hogy Stefanovits Péter két kiállítást is rendezett azokban az években Szívzörej címmel: 1990-ben Miskolcon, 1993-ban a Vigadó Galériában. Az 1980-as évek végének társadalmi ellentmondásaira jellemző, hogy Stefanovits 1988-as, Dorottya Galériában rendezett kiállításának plakátja volt talán az utolsó betiltott mű Magyarországon.
Műveinek nézője az érem mindkét oldalát szemlélve szembesül a bennük – bennünk – megjelenő emberi tulajdonságokkal, társadalmi ellentmondásokkal, közelebb jutva talán azok megjavításának, illetve feloldásának lehetőségéhez is.
kurátor: Szurcsik József