Elégia | Huszárik Zoltán rajzai

Át­jár­ja a tájat, a messze­sé­get is, talán min­den­hol és min­den­re ráül egy vég­te­len ki­kö­tő ke­se­rű, sós le­ve­gő­je. Fe­let­tünk go­mo­lyog e pára. Ön­tör­vé­nyű, ál­dott és vert Szind­bá­dok vi­tor­lá­it te­re­li a kí­mé­let­len, s csak rit­kán ked­ve­ző szél. Hu­szár­ik Zol­tán ha­jó­ját is löki, veti, ő mégis egye­nes irányt tart. Vesz­ni lát­szó ér­té­kek hor­do­zó­it ke­re­si: tisz­ta te­kin­te­tü­ket fe­lénk for­dí­tó, az ősi ösz­tönt kö­vet­ve tár­sa­ink­ká sze­gő­dő, sza­bad lo­va­kat; tö­rő­dött, ki­tar­tó sze­re­te­tet su­gár­zó öreg­asszo­nyo­kat; mu­lan­dó­sá­guk­ban is fehér hó­em­be­re­ket; a tel­jes­sé­get meg­élő örök ha­jóst; a meg­vál­tó mű­vé­szet­ről pró­fé­tá­ló fes­tőt.

Hu­szár­ik Zol­tán nem vész bele kora kö­dé­be ‒ nem leng, hanem száll. Al­ko­tói pá­lyá­ja igen rövid, a lét­re­ho­zott művek azon­ban a film­mű­vé­szet re­me­kei: Elé­gia, Cap­ric­cio, Tisz­te­let az öreg­asszo­nyok­nak, Ame­ri­go Tot, A pi­a­ce­re, és a két nagy­já­ték­film ‒ Szind­bád és Csont­váry. És a fil­mek­kel együtt szü­le­tő raj­zok, raj­zok, raj­zok. Eddig nem lá­tott képi uni­ver­zu­mot te­remt, sű­rí­tett kép­sza­vak­kal fo­gal­maz, új nyel­vi lo­gi­ka, új rit­mus sze­rint. A film­mű­vész-gra­fi­kus min­den kin­csét ránk hagy­va indul a jeges vizek felé. Nagy Lász­ló me­ta­fo­rá­ját hasz­nál­va: Hu­szár­ik ha­va­zik.

Medve Mi­hály, a ki­ál­lí­tás ku­rá­to­ra

„Ván­do­rol a nagy szom­ja­zó az év­sza­kok ha­jó­ján, hét­ré­tű szi­vár­vá­nyon, láng­pa­lo­tá­ban. Ha­jó­zik a sze­re­lem har­ma­tán, kínok tus­kó­in át a vég­le­ges télbe. És csak árnya zuhan vissza a csó­kok és borok po­ha­rá­ba. Szind­bád ha­va­zik.” (Nagy Lász­ló: Szind­bád)

Hu­szár­ik Zol­tán raj­zai

Aki  Hu­szár­ik Zol­tán­ra em­lé­ke­zik, élet­mű­vét ér­tel­me­zi, vagy éppen csak érin­ti, meg kell  em­lí­te­nie sok­ol­da­lú­sá­gát, a kép­ző­mű­vé­sze­ti, írói te­het­sé­get, mely a film­mű­vé­szet­ben nyer­te el végső ki­fe­je­zé­si for­má­ját. S nem hagy­hat­ja  em­lí­tet­le­nül a pró­te­u­szi, alak­vál­toz­ta­tó sze­mé­lyi­sé­get, mi­ként film­mű­vész mun­ka­tár­sa és ba­rát­ja, Tóth János mond­ta: „Az volt benne fel­eme­lő, hogy so­ha­sem tűnt egy­han­gú­nak, mert igen gaz­dag volt a vál­to­za­tok­ban.” Egy sok­ol­da­lú te­het­ség állt dön­tés előtt az érett­sé­gi után, mert épp­úgy föl­ve­het­ték volna a Kép­ző­mű­vé­sze­ti Fő­is­ko­lá­ra, mint ahogy a film­ren­de­ző szak­ra, ahová ke­rült. Ha a pálya ala­ku­lá­sát fo­lya­ma­tá­ban pró­bál­juk látni, min­dig a raj­za­i­val kezd­jük, s ha film­je­it a sze­mé­lye felől sze­ret­nénk meg­kö­ze­lí­te­ni, gra­fi­ká­it vesszük a leg­el­ső bi­zo­nyí­té­kul ké­pes­sé­gé­re. „Kép­ző­mű­vé­sze­ti te­het­sé­ge korán meg­mu­tat­ko­zott – mond­ta Sché­ner Mi­hály fes­tő­mű­vész  a Pe­tő­fi Mú­ze­um 1986-os ki­ál­lí­tá­sán –, s én mint az aszó­di gim­ná­zi­um ta­ná­ra, meg­fi­gyel­het­tem és tá­mo­gat­hat­tam az akkor ti­zen­hat éves, na­gyon szen­zi­bi­lis és ki­emel­ke­dő­en te­het­sé­ges diák kép­ző­mű­vé­sze­ti tö­rek­vé­se­it.” Ter­mé­sze­tes volt, hogy már ha­lá­la első év­for­du­ló­ján gra­fi­kai ki­ál­lí­tás­sal em­lé­kez­tünk rá Gö­döl­lőn. Leg­alább nyolc­száz rajz­ból kel­lett vá­lo­gat­ni az iro­dal­mi mú­ze­um mun­ka­tár­sa­i­nak, s ez a bőség arra is utalt, mint­ha fo­lya­ma­tos el­fog­lalt­sá­ga lett volna a raj­zo­lás, s va­ló­ban a képi gon­dol­ko­dás rög­zí­té­se  volt, ha akadt va­la­mi fe­lü­let, pa­pír­fec­ni, ce­ru­za­csonk, vagy be­sze­rez­he­tett finom olasz rajz­la­po­kat, me­lye­ken a vo­na­lat arany Parker tol­lal húzta meg. Így lett a raj­zo­lás al­kal­man­ként ki­kap­cso­ló­dás, játék, ba­rá­ti gesz­tus, a ren­de­zés­hez szük­sé­ges föl­ké­szü­lés, jel­mez­terv, dísz­let­ke­re­ső ka­land, pénz­ke­re­set a sze­gény­ség­ben, könyv­il­luszt­rá­ció, bo­rí­tó­terv, új­ság­rajz.

S bár a mo­dell­hez való ha­son­ló­ság fon­tos, a mű­vé­szet mégis ott kez­dő­dik, ami­kor a saját létét viszi át a vo­nal­ba, egy gör­bü­let­tel vagy haj­lí­tás­sal lel­ket lehel bele, a pont di­men­zi­ó­já­ból ki­sza­ba­dul a síkba, mi­köz­ben a tér il­lú­zi­ó­ját is kelti, így lesz a kép­ző­mű­vé­sze­ti al­ko­tó­mun­ka alap­ja a világ vi­zu­á­lis bir­tok­ba­vé­te­le. Ha arra ke­re­sek vá­laszt, mi volt raj­za­i­nak jel­lem­ző­je, akkor nem a stí­lust em­lí­te­ném elő­ször, mert épp­úgy le­he­tett sze­cesszi­ós, főleg a nő­ala­kok­ban, mikor a sze­re­tett nők aján­dék­ba kap­ták tőle ön­ma­gu­kat, vagy sú­lyo­san re­a­lis­ta egy-egy annak tet­sző fi­gu­rá­ban. Tűn­het iro­ni­kus­nak is éppen a Ko­rá­nyi kór­ház meg­men­tett ön­gyil­ko­sa­i­ról ké­szült ta­nul­má­nyok­ban.

A sok­ol­da­lú te­het­ség sok­fé­le meg­je­le­né­se gyak­ran, in­kább a meg­ter­ve­zett  al­ko­tó­mun­ka le­he­tet­len­sé­gé­re, ál­lan­dó aka­dá­lyoz­ta­tás­ra val­lott.  Nem tudom, kel­lett-e még mű­vész­nek, talán mert a zse­nik sors­ron­tó útján járt, ennyi és ek­ko­ra fa­lak­ba üt­köz­nie? A fél­té­keny­ség­gel, az irigy­ség­gel, a de­vi­an­cia vád­já­val, az eg­zisz­ten­ci­á­lis meg­sem­mi­sí­tés for­té­lya­i­val kel­lett szem­be néz­nie már a fő­is­ko­lá­tól kezd­ve ha­lá­lá­ig, mely­nek más­nap­ján kezd­te volna el egy rá­kény­sze­rí­tett film for­ga­tá­sát.

Na­gyon fon­tos anyag Hu­szár­ik Zol­tán sze­mé­lyé­nek meg­ér­té­sé­hez a gra­fi­ká­ja, ahogy Csoó­ri Sán­dor gyá­szo­ló verse is ezt bi­zo­nyít­ja, a költő lá­to­má­sá­nak utol­só ké­pé­ben: „Azt mond­ják: vé­kony, szél­ci­bál­ta férfi volt, / hóna alatt fe­ke­te mappa - /- - egy­szer­re csak meg­in­dult futva le­fe­lé - - - / s map­pá­ja lap­jai szét­szó­ród­tak a bok­ros lej­tőn, / s raj­zo­kon nők, nők, egy sze­cesszi­ós éden­kert bent­la­kói, / com­bok és er­nyedt kezek a dél­után lusta su­ga­rá­ban.” Sum­máz­ta a vers a kü­lön­ben ren­ge­teg témát és vál­to­za­tot. Míg az örök­ké­va­ló­ság­nak ké­szült fil­mek, mint a világ film­mű­vé­sze­té­nek ré­szei, föl­szí­vód­tak a köz­tu­dat­ban,  szín­há­zi és rá­di­ós ren­de­zé­sei is talán ar­chi­vál­va  el­ér­he­tő­vé vál­hat­nak, mint­ha csak a rajz ma­radt volna az egyet­len, mint köl­tő­nek a vers, a fe­ke­te mappa, szét­hull­va, mégis meg­ma­rad­va.  És még a le­gen­da, mely egye­dül csak az övé lehet, s mások is a le­gen­da ti­tok­za­tos fél­ho­má­lyá­ban sze­re­tik látni, mi­ként azt Csoó­ri Sán­dor vers­be fog­lal­ja. Annyi le­gen­da vette körül, mint­ha az lenne való élete. Okot is adott rá, bár maga is  ki­ta­lál­ta  és hagy­ta  ter­jesz­te­ni.

S hoz­zánk, ba­rá­ta­i­hoz, is­me­rő­se­i­hez is le­gen­dá­i­val kö­tő­dik még, Hu­szár­ik Zol­tán így a miénk. Vi­lá­go­san él em­lé­ke­ze­tem­ben, de ahogy a vízbe do­bott kő ter­je­dő gyű­rű­je egy­szer­csak elhal, ahogy mi is el­tá­vo­zunk, és  már csak a föl­jegy­zé­sek­ben lesz jelen, majd­nem sze­mély­te­le­nül, mi­ként Krúdy le­gen­dás pár­ba­ja a ka­to­na­tiszt­tel. De az a nyom, amit hagy­ni akart az idő­ben, a film­jei által bi­zo­nyo­san meg­ma­rad.

Ágh Ist­ván