„Mindig matematikai hasonlatokkal hozakodott elő, ha érezte, hogy megint elég undok volt, mert azokat én nem értettem.”
(Ottlik Géza: Iskola a határon)
Művészet és matematika egymás nélkül elképzelhetetlenek. Egy 14. századi fametszeten Eukleidész, a geometria atyja ajtónállóként áll a Művészet vára előtt, azzal a feladattal megbízva, hogy bebocsátást adjon a hét szabad művészethez (septem artes liberales), szimbolizálva, hogy valamennyinek alapja a geometria. Így van ez akkor is, ha értjük a matematikát, de akkor is, ha csupán érezzük, hogy az ezen alapuló művészet a bonyolult struktúrákon keresztül mély tartalmakat közvetít. Hasonlóan sűrű matériát olvashatunk az eredetileg matematikusként végzett Ottliknál és az őt idéző Esterházy Péternél is.[1]
Faa Balázs képzőművészként érti a matematikát, melynek felhasználásával komplex rendszerű művészeti alkotásokat hoz létre. Kezdetben eszközökként tekintett a számok törvényeire, hogy könnyebben alkothassa meg vizuális rendszereit, majd felismerte, hogy mindennek önálló jelentése van, amelyről első ránézésre árulkodik, hogy nem valamilyen ember alkotta kompozíciós elképzelésből született. Faa munkái a látogatók által fel nem fejtett struktúrák nélkül is teljes értékű befogadást nyújthatnak.
A sokszorosító grafika szakon végzett művésznél már a főiskolai szakválasztásban megmutatkozott az ismétlődő rendszerek létrehozásának igénye. Az 1993 és 1995 között amszterdami ösztöndíjasként mechanikusan készített rézkarcok, installációk és ofszetnyomatok a technikai fejlődés előrehaladásával Faa művészetében mindinkább számítógépes programokkal készült digitális alkotásokkal egészültek ki. Az 1990-es évek végétől Faa valamennyi munkája számítógépen formálódik, az általa írt programok alapján. A művek megvalósult formái különfélék. Némelyik a monitoron keresztül, a nézők szeme előtt és aktív közreműködésével válik alkotássá, a speciális informatikai program és a matematikai valószínűség-számítás szabályai szerint (Óramű III., 2007). A kiállítás számítógépes installációja, a Lélekszám (2018) három egymás mellé helyezett képernyőn mutat be egy kortárs rituálét. Az interaktív mű aktív részvételt, sőt: a látogatók arcát, személyiségét is igényli. A mű a webkamera előtt megjelenő lelkeket számlálja, arcuk jellegzetes vonásait rögzíti, hogy azok végül egyetlen képpé, egy átlagarccá váljanak. Az installáció a közös emberi vonásokat, jellemzőket mutatja be, nem az egyedi tulajdonságokat. Több az, ami összeköt minket és azonos bennünk, mint ami elválaszt, ám mégis az egyéni jellemzők tesznek minket azzá, akik vagyunk – ahogyan a harmadik monitoron annak a képe rajzolódik ki, aki legtovább állt a kamera előtt.
Faa 1994 óta használja a munkáiban Roger Penrose angol matematikus professzor 1974-ben felfedezett elméletét, a Penrose-fedés-alapú aperiodikus rendszert, mellyel a végtelen sík lefedhető. A Penrose-parketta, ahogyan Perneczky Géza nevezte, kétféle rombuszból áll, ahol az idomok rendje soha nem ismétlődik, azonban szabályszerűségek itt is érvényesülnek, így a rombuszokat nem lehet tetszés szerint összeilleszteni. A rombuszok alapjára bármilyen minta helyezhető, elfedve így az eredeti Penrose idomot. Faa alkotásainál a Penrose-fedés legfontosabb tulajdonsága, hogy a minták rendje nem ismétlődik, szimbolizálva ezzel az élet legjelentősebb történeteinek hasonlóságát és egyben különbözőségét. Ugyanazok az események újra és újra megtörténnek, ám mégis máshogyan, egyszerre erősítve ezzel az ismétlődéseket és a világ kiszámíthatatlanságának tudatát. A mikrodrámák mindannyiunk életében ugyanúgy zajlanak, mégis egyediek és megismételhetetlenek. Faa ennek a tézisnek az ábrázoláshoz gyakran az óra motívumát használja (Óramű I. és Lassú mű, 1994; Óramű II., 1995; Óramű IV., 2010; Időmágnes, 2017), amely nagyon is emberi, ugyanakkor az ember által befolyásolhatatlan. Az óra az egyetlen eszköz, mellyel nem alakíthatjuk világunkat, az csupán megmutatja az idő sokszor kegyetlen múlását. Egyfajta memento mori, örökké emlékeztetve mulandóságunkra és az idő megállíthatatlanságára. Az órákkal foglalkozó számítógép vezérelte munkákban olyan szabályszerűségek érvényesülnek, melyek jelenlegi ismereteink szerint nem bizonyíthatók. A szabályszerűségek mesterséges létrehozásával az idő múlása nem változtatható meg, ám az idő megállítása, lassítása (vagy éppen gyorsítása) az emberiség örök vágya és kísérletezésének témája. Faa Balázs számára különösen fontos, hogy az időre (illetve a szögekre és mindenre, ami a körrel kapcsolatos) nem a világunkban uralkodó 10-es számrendszert használjuk – talán mert az nem elég mágikus a temporalitás modellezéséhez.
A számítógépes programok létrehozta alkotások egy része 2013 óta sajátos módon, liszttel a padlóra szórva materializálódik Faa művészetében (Libum, 2013; Csendélet, 2016). A földre hintés, a liszt mint a kenyér alapanyagának motívuma szakrális szimbólumok. A szándékoltan nem körülkerített, tehát a látogatók taposásától, szétrugdosásától nem védett műtárgyként megjelenő munkák végső megsemmisülésükkel (ti. hulladékká válnak) egyfajta áldozatot jelképeznek. A Penrose-fedés-alapú, éteri geometrikus forma az anyagi világba kerülve elveszti elméleti voltát, és nagyon is ismerős anyagként, kézzel foghatóan, akár még belélegezhetően is jelen van a kiállítótérben. A tárlatra készített Geometriai testek (2018) című munkában testrészeket látunk a Penrose-fedés rendszerében, melyek az emberek megismételhetőségére, ugyanakkor egyediségére utalnak, reflektálva ezzel a már említett Lélekszám című alkotásra is.
Fazakas Réka, a kiállítás kurátora
[1] „Ottlik Géza hetvenedik születésnapjára, ezerkilencszáznyolcvanegy december tizedikétől nyolcvankettő március tizenötödikéig, kb. 250 óra alatt, egy 57 × 77-es rajzlapra lemásoltam az Iskola a határon-t.” (Esterházy Péter)