Külön ter(m)ek | RICHTER Sára | AMI SZEMÉLYES

Külön ter(m)ek

Richter Sára  

 

Ami személyes

 

„Mary anyja naplopó lehetett szabad idejében (tizenhárom gyermeket szült egy lelkésznek).” Virginia Woolf írónő, kritikus Saját szoba című esszéjében a  „nagy igazságot” keresi: „miért olyan gazdag az egyik nem, és miért olyan szegény a másik?” Például miért nem írhattak komoly tanulmányokat a nők, „csak” regényeket? De Virginia Woolffal 1929-ben vagyunk, már éppen túl azon az időszakon, amikor a nőknek nem lehetett saját szobájuk, ahol magukban eltölthetnek fél órát. Túl azon, hogy nem lehetett saját pénzük, kizárólag „konyhapénzt” kaptak arra, hogy hozzávalókat vegyenek a háztartáshoz. Sorolhatnánk még azokat a privilégiumokat, melyeket kizárólag a férfi élvezhetett. Ma, 2019-ben banálisan hangzik, de akkor és ott még a haladóbb szellemiségű hölgyek is csak bátortalanul mertek nyilatkozni szellemi teljesítményükről.

Richter Sára művész, művésznő, nőművész, nő, anya, feleség… olyan ember, akit foglalkoztat a család, a férfi-női szerep, a kor, amelyben él, és a körülötte lévő környezet változása. Korábbi képszerű textilmunkáiban egy-egy üzenetet hagyott, mint egy falvédőn, mint egy rövid versben, majd lapozható kis textilkönyveiben a képi kijelentések és a szövegidézetek asszociatív helyzeteket hoztak létre. (VW: „az emberi kapcsolatok ott voltak állandóan a szeme előtt … eltemetett dolgokat ásott ki, és töprengésre indította, hogy vajon miért kellett ezeket egyszer eltemetni.”) Richter Ami személyes című kiállításán a vásznakon a lét létező dilemmáit sorolja, varrja ki magából. Szűkszavú és nyers, mégis megértő és emberi – vászonregényein a képi mondatok egymásból következnek.

A vászon az alap. A vászon – mint bőr a testen – erős, de gyúlékony. A rákerülő hímzések, írások és applikációk, mint jelek a testen, kezdeményezik a kommunikációt: közzétesszük, hordozzuk, velünk pusztulnak, utat nyitnak a törékeny szellemiség felé. Richter Sára rövid üzenetei a vászoncsíkokon hangulatokat hordoznak, mint egy bejegyzés a Messengeren vagy egy emoji – miközben a feljegyzett okok sokszor nem „felületi” kezelést igényelnek. Ezért, mint egy sebész, mély metszéseket vág a bőrbe, kiegészíti, ha kell, majd bevarrja a sebet. Van, hogy apró bemetszést ejt, mert annyi elegendő a gyógyuláshoz. A felületen végzett legkisebb beavatkozásai is időigényesek: kiválaszt, előrajzol, hímez, vág, ragaszt, megfest, kezét az ösztönök és az arányok irányítják. Mozdulatai közben emlékezik és átél. Fiatalság, gyermekáldás, öregedés, klimax, betegség, különböző élethelyzetek. Amit magával hozott és amit vinnie kell. És ahogyan cipelnie kell: szemérmesség, elhallgatás, hallgatás, reménykedés, fohászkodás, gyógyítás, mellékhatás, visszafordíthatatlanság. Megél, emlékezik, közel megy – nem csak maga miatt. Éljünk bármely korban, a nő – nő, a férfi férfi marad. A gondokat mindannyian hordozzuk.

E tárlat közvetlen előzménye a sűrűn megmunkált, Színe-visszája (2018) című, tíz méter hosszú mű. Most a hosszabb-rövidebb vászoncsíkok a térben labirintussá, csalkertté rendeződnek, melynek ösvényeivel, elágazásaival, megállásaival együtt is van egy, a művész által elképzelt útiránya. A síkokon a képek és applikációk között nagyobbak a szünetek, az idézetek helyére saját szavak kerülnek, megsokszorozva. A térbeli formák révén járhatunk a történetekben, ráismerve arra, ami számunkra személyes, megtalálva a gondolkodásra ösztönző csendes magányt, a „saját szoba” mélyét. „Minden emberben van valami szent, de ez nem a személye, hanem maga az ember.” (Simone Weil)

 

Bán Ildikó, a kiállítás kurátora

 

2019. február 27. - március 24.
Jegyek
2019. február 16. - március 17.
Előző kiállítás

Derkó 2019

2019. március 1. - június 2.
Következő kiállítás

David Lynch: Small Stories / Kis történetek