Életszőnyeg | Ujházi Péter kiállítása

1966-ban Ujházi Péter, Bernáth Aurél tanítványa, diplomás festőként tér vissza szülővárosába, Székesfehérvárra, ahol azóta is él és dolgozik. Az Életszőnyeg című kiállítás öt évtized képzőművészeti terméséből, a kétezernél több festményből, grafikából, kollázsból, doboz-asszamblázsból és kerámiaszoborból mutat be egy válogatást. Az első teremben a művész korai, realisztikus önarcképei, az évek során egyre ironikusabb, humorosabb önábrázolásai és metaforikus én-képei láthatóak. A művész gyakran ábrázolja magát különböző élethelyzetekben, alkimista festőnek, tengerparton motívumot kereső tájképfestőnek, vagy éppen világjáró vándorfestőnek. Máskor mutatványos szerepkörben mutatkozik meg, hátán a teatrum mundival, a dobozokba zárt világszínházzal rója a végtelenbe futó utakat. A metaforikus én-képek között felbukkan a bohóc is, a cirkuszi világkép kulcsfigurája, a művészlét tradicionális szimbóluma. A hétköznapi eseményeket elbeszélő jelenetek egyike a Találkozás, mely egyszerre két híres művészettörténeti találkozásra is reflektál: a Bonjour Monsieur Courbet című képre és az azt parafrazeáló Bonjour Monsieur Gauguin című festményre. Ujházi egy ivócimborával találkozik, s ennek örömére hörpintenek fel egy korty italt. Az önreflektáló művek megkérdőjelezik az objektív valóság létezését, az ábrázolás tárgya a művész önmaga és a személyesen megélt szituációk. Ujházit egyszerre látjuk belülről és kívülről, a művész képes különválasztani önmagát önmagától. Ez az önvizsgálat, a saját énjén való töprengés az önmegismerés eszköze. Egyszer a művész arra a kérdésre, hogy miért szerepel oly gyakran képein, ezt válaszolta: „Mert közel vagyok magamhoz, mert én is ott vagyok a történetben, a csatában, a kocsmában, a szabadban, a vasútnál. Mindenütt ott kell legyen a festő, ha egyszer szeretek vasutat, vagy síneket festeni, miért ne állhatnék ott. Amúgy bármilyen profi módon van is előállítva a kép, kell, hogy látsszak, a kép engem sem takarhat el.”

A hetvenes évektől Nadap vált Ujházi alkotómunkájának egyik fő helyszínévé. A Velencei-hegységet átszelő út mentén fekvő település az ún. szintezési ősjegyről nevezetes, ami Magyarország legfőbb viszonyító pontja. A Székesfehérvár és Nadap közötti, húsz kilométeres távolságot a festő gyakran biciklivel tette meg. „Azt hiszem, az egész működésemhez kellett a bicikli. Gyorsaságot jelentett, meg lehetőséget, például hogy olyan helyszínekre eljussak, ahova gyalog nem mentem volna el. Ennek a vidéki biciklis sebességnek van köze a látásomhoz, a mozgó képeimhez.” A kiállítóterem néhány festményén ezt a sajátos térlátást tanulmányozhatjuk. A művész a különböző nézőpontból ábrázolt látványokat szimultán módon rendezi el, mozgás érzetét keltve a kép szemlélőjében. Egy másik műcsoportot alkotnak a tájképek és a lombképek. Az impresszionisztikus gesztusokkal megfestett természetképekkel a művész a tájképfestészet megújítására törekszik. A négyzetes arányú festmények legtöbbször nyitott kompozíciói lehetőséget adnak az építkezésre, a végtelenségig folytatható tájciklusok létrehozására. Nadap a tájélmény mellett inspirációt jelentett a narratív képekhez is. Az itt készült kocsmaképek, az embervilág ábrázolásai már jelzik a művész érdeklődésének egyik fő irányát: Ujházi a hétköznapi történések, az emberi sorsjátékok krónikásául szegődik.

A harmadik teremben az emberi televény, az olykor pokoli tenyészetként vízionált világszínház látható, a korai ábrázolásoktól a nyolcvanas évek piramisos képeiig és az új század elején Budapesten festett, egy-egy közlekedési csomópontot feltérképező tömegjelenetekig. Ujházi így vall az Örs vezér téren és a Kőbánya-Kispest metróállomás környezetében megtapasztalt és képein kibeszélt látványokról: „Ronda a világ, közelebb vannak a robbantások, a világ összes rémhírét hamarabb megkapod, szinte azonnal látható és hallható mindenféle katasztrófa. Ezekkel él együtt az ember, s ehhez jönnek a saját látványai. Mindezek ellenére nem hiszem, hogy ez egy rendkívüli kor lenne.” A kiállítás záróképe, a Belvárosi rém gondolatvilágával a fővárosi víziók folytatója, de a helyszín most a mester szülővárosa, Székesfehérvár. Ujházi nem ítélkezik, csupán felmutatja a visszásságokat, az emberi gyengeségeket, s ha el is keseredhetünk olykor, a művész humora és iróniája fájdalomcsillapítóként hat, az anyagokban gazdag, káprázatos festői és szobrászi látványok pedig felderítenek. De eszünkbe juthat a 18. században élt Horace Walpole-nak a maga koráról írt híres kijelentése is, mely különösen illik Ujházi Péter világlátására és művészet-felfogására: „A világ azok számára, akik éreznek, tragédia, akik gondolkoznak, komédia.


Kurátor: Nagy T. Katalin 

Partnerek

2021. október 16. - december 5.
Jegyek
2021. október 13. - november 28.
Előző kiállítás

Az esetlegesség rétegei | Pilinszky János fényképei

2021. október 22. - november 28.
Következő kiállítás

Matzon Ákos: Térkereső