Képpraxisok 2 | JANKOVICS MARCELL

Jankovics Marcell szerteágazó művészeti tevékenységének bemutatására vállalkozunk, fókuszba állítva grafikai-képzőművészeti tevékenységét. A kiállításon a művész rajzfilmrendezői munkásságát is végigkövethetjük, a Balázs Béla-díjat nyert János vitéztől, az Oscar nominált Sysyphuson és a cannes-i Arany Pálma-díjas Küzdőkön át az Ember tragédiájáig. A tárlaton nem csak az animációs filmekből és könyvillusztrációkból ismerős képek eredeti rajzait láthatjuk, hanem a tervként megmaradt filmforgatókönyveket és figuraterveket is felfedezhetjük. A közeli évfordulóhoz kötődve új, kiemelt válogatásban mutatjuk be Jankovics Marcell Trianon rajzsorozatát és több, eddig kiállításon nem szerepelt tusrajzát is.

Kurátorok: Fazakas Réka, Medve Mihály, szakmai tanácsadó: Szemadám György

Szemadám György megnyitó beszéde

 

Orosz István: A Jankovics-séta

Mely évszázad elfelejtett
városába nyíl e rejtett,
      lombja vesztő vak lugas?
S mely száradt patakmederbe’
jössz avart rugdalva szembe
      könyvbe hajló bús utas?
Mondd, miféle szél, amelybe
dőlsz, de úgy, hogy szinte helybe’
      lépegetsz, s mióta fúj?
Gót, longobárd, hun és alán
dőlt itt e szélbe, és talán
      azóta nem csitul.  

Amikor mondták, hogy ő a Jankovics, már ismertem.
Láttam reggelenként, ahogy sétálva olvas. Ő a Hűvösvölgy felé ment, én a Zugliget iránt, egy darabon közös az út. Hosszúkat lépett, és valami könyvbe mélyedt. Fújta a szél az avart, zúgott a forgalom, autók, motorok, buszok, olykor elcsörömpölt az ötvenhatos is. Akkor még ceruzával írtuk, hogy 56-os, hátha kiradíroztatják, most már nincs jelentősége. Azóta láttam büfében, elnöki pulpituson, sőt uszodában is olvasni. Önfeledten, szenvedélyesen, talányosan.
„…karja erős, tekintete kívánatos, arca oroszlánéhoz hasonló, őbenne az erények bőséges teljességét testének uralkodásra termett alakja is hirdette.” Talán az animációs mondasorozat „felkonfja” nyomán jutott eszébe Kő Pálnak, a jeles szobrász-akadémikusnak, hogy Jankovicsot kérje meg, állna modellt készülő Károly Róbert-szobrához. Mekkora egy király! – alélnak el a kékharisnyák, nota bene: Jankovics a mondarajzfilmben szerényebb mintát követ, inkább a kódexíró, rajzoló baráttal azonosul, az ő fizimiskájára másolja saját vonásait. Persze az is illik hozzá, hisz grafikus, könyvillusztrátor és mesélő irodalmár egy személyben. És még mi minden. Eszünkbe jut az egyszeri diák, aki, miután felszólították, feleljen Jankovicsból – elvégre a tanterv összeállítói is haladnak a korral –, jóhiszeműen kérdezte: melyik Jankovicsból parancsolják?

Bizonyára mások is akadnak széles e hazában, akik szerint több Jankovics Marcell nevű csillag is világlik kultúránk egén. Vannak, akik tudnak az animátorról, az első egész estés rajzjátékfilm, a János vitéz Kossuth-díjas rendezőjéről, és már többször is látták a „legek mozijaként” emlegetett filmkolosszust, Az ember Tragédiáját; vannak, akik ismerik Jankovicsot, a művelődéstörténészt és néprajztudóst, aki oly magától értetődőn beszél a mítoszok, a népmesék és a csillagos égbolt kapcsolatáról, hogy azonnal megértjük, sőt mi több, el is hisszük, amit mond; a kiállítótermek látogatói grafikusként, a könyvesboltokéi illusztrátorként ismerik, és olyanok is akadnak, akik számon tartják, hogy valaha kultúrpolitikusként, a Duna TV egyik alapítójaként, a Nemzeti Kulturális Alap elnökeként próbálta segíteni a rendszert váltó közművelődést. Persze azok, akik vették a fáradságot, hogy belekóstoljanak az életműbe (a teljes megismerés ugyanis eleve reménytelen, sőt „sziszifuszi” munka lenne – figyelmeztet kedves szarkazmussal már az első remekmű, egy mellesleg Oscarra is nominált film címe), szóval a kóstolgatók számára is hamar kiderül, hogy a sok Jankovics igencsak jól ismeri egymást. Filmrendezőként a történelem- és a néprajztudomány tapasztalatait hasznosítja, mondhatnánk, azokkal „kapcsol be” (a „kikapcsolódás” édes, együgyű divatját sosem vállalta), a képzőművész Jankovics állóképei magától értődő természetességgel őrzik az animált filmkockák lendületét, az író Jankovics könnyed és olvasmányos mondatfűzése mögül Jankovicsnak, a filmdramaturgnak sokórányi filmen és száznál is több forgatókönyvön iskolázott profizmusa sejlik elő; és ha a kulturális szakbizottságok hivatalnokaként a gyakorló művészeket vagy tudósokat kell képviselnie, hát az sem eshet nehezére, hiszen maga is az: művész és tudós.
A lexikonok nem felejtik el emlegetni, hogy voltaképp autodidakta. Hiába súrolta a pannonhalmi bencések gimnáziuma az egyetemek szintjét, onnan továbblépni, pláne egy életfogytiglanra ítélt, majd 56-ban kiszabadított apával a háta mögött, aligha lehetett. Gyanítható, s visszanézve maga is hajlik rá, hogy elismerje, a Pannónia Filmstúdió fázisrajzolóval kezdődő szamárlétrája volt a szóba jöhető megoldások legjobbika, pontosabban a Kádár-kor lehetőségei közt a legkevésbé rossz, holott nem tudatos számítás, inkább a szerencsés véletlen volt, ami odakormányozta.

Az animációs filmmel foglalkozó szakemberek mindig szívesen magyarázzák el, hogy a lélek az, amire gondolnunk kell az idegen hangzású szó hallatán: a filmkészítők ugyanis lelket lehelnek rajzaikba (animam inspirat alci). Illik egy kicsit meghatódnunk, még akkor is, ha lefordítva és szájunkba rágva már kissé szirupos a dolog. Nem véletlen hát, hogy a szerényebb kitűzők, a rajzfilm, a bábfilm, a trükkfilm is közkézen forognak. De ha lélek, akkor legyen lélek! Ki vitatná, hogy a megmozduló, kanyargó, körvonallá gömbölyödő, lábakat eresztő, lépegetni kezdő ceruzavonalaknak lelkük támad? Minden filmkészítő átélte már az egymáshoz kapcsolódó rajzolt mozdulatsorok spirituális élményét. Átlelkesülten állunk föl egy-egy animációs opus vetítése után, és gyanítjuk, másfajta lelkület vezérli a fiatalembert, aki grafikusi, filmes, bölcsészeti tanulmányainak végeztével – vagy csak úgy, az ERŐKAR anyagmozgató segédmunkásként – úgy dönt, ő bizony ezentúl animációval akar foglalkozni. Vagy másképpen volna? Lehet, hogy az animáció választja ki őt? Kiválasztja, bátorítón a vállára csap, kicsit összekócolja a haját, és beteszi egy szép nagy sárga házba, ahol már ott ül megilletődötten egy csapat lány és fiú. Ők az animátorok. A ház pedig az animációs filmstúdió.

A Pannónia nem csak lokális értelemben számított távoli szigetnek. Mivel a rajzfilmet sokáig valami gyerekeknek szóló gügyögéssel azonosította a kultúrpolitika, és elfelejtette alkalmazni rá a „felnőttművészetet” sújtó szabályokat, még talán a hírhedt „három T-vel” sem nagyon nyaggatták, így aztán a Jankovicshoz hasonló „deklasszált figurák” szívesen vették az irányt a Hűvösvölgy felé. Később, amikor a rajzfilm = mesefilm képlet már nem állt volna meg, nemzetközi fesztiválsikerek emelték kivételezett helyre a stúdiót. A kirakatszerepből következett az a fura paradoxon, hogy egyes filmek, rendezők, tendenciák, sőt talán korszakok is ismertebbé váltak külföldön, mint idehaza.
A filmes Jankovics – hogy Kő Pál királyszobrához kanyarodjak vissza –, úgy tűnik, teljes fegyverzetben született. Tudatos, sőt magabiztos alkotó – ebből a szempontból ellentéte a kísérletezőbb kedvű pályatársaknak, az animáció megújítását célzó Kovásznainak, Reisenbüchlernek, Szoboszlaynak –, az ő útja visszanézve is nyílegyenes. A műfaji kitérők beiktatásával legföljebb úgy módosulhat a képlet – Pilinszkyvel szólva –, hogy „nyílegyenes labirintus”. A torzóban maradt Biblia úgy passzol a fősodorba, mint egy hiányzó elem Mengyelejev táblázatába. (Hadd írjam le két szomorú zárójel közt: az életmű egyik csúcsa lehetett volna.) Nem csak az érett művek sorjáznak következetes rend szerint, jól körvonalazva az alkotói szándékot, hanem maga az alkotó, Jankovics is tudatosan építi a nevével fémjelzett mitológiát. Akár a filozófia szót is megkockáztathatnánk. Eszembe jut a Richly Zsolttól hallott bonmot – illő őt is emlegetni Jankovics kapcsán, hisz több közös munka során segítették egymást –, „különböző címeket adunk a munkáinknak, holott mindnyájan ugyanazt a filmet forgatjuk egész életünk során”. A viszonylag korai (1977-es) opus, a Küzdők az animáció nyelvén fogalmaz meg valami hasonlót. Egy szobrászról szól a háromperces film, aki a szobrát faragja, ám a kő is vésőt ragad, s a szobor is dolgozni kezd a művészen. Visszafarag! Ha nem vennénk észre, hogy a szobrász és a szobor is maga Jankovics, a rajzok az ő aktuális vonásait, arcát, haját, szakállát viselik legalább egy-egy pillanatra (rövid ideig tehetik csak, mert az öregedés-fiatalodás időjátéka is bonyolítja az animációt), akkor íme egy segítő interjúrészlet: „Az alkotó (…) tovább akar élni a maga alkotta műben, ám az is visszahat rá, a mű is magához hasonlóvá akarja tenni az alkotót. Kemény küzdelem ez (…) lemérhettem saját magamon.”  

Ami a mozgóképekre igaz, az a kiállítás állóképeinek jó részére is megáll, hogy tudniillik a történet elmesélése (illusztrálása) mellett itt bölcseleti tantételek is fölmondásra kerülnek. Ha a Danto-citátumtól nem is esünk pánikba (nota bene, el se nagyon hisszük), hogy tudniillik egy alkotás művészi ereje olyan mértékben csökken, amilyen mértékben nő a benne fölhalmozott elméletek mennyisége, azt azért el kell ismerni, a módszer jelent némi tehertételt. Az is érzi, aki megelégedne a primer vonallal, de szerencsére a képek és a mozgatás találékonysága, olykor humora, és persze a személyes kikacsintás játékossága sokat könnyít az ő helyzetén is. Jankovics nem mond le róla, hogy nevelje a nézőket, hogy kinevelje a sajátjait. Az általam ismert filmesek közül talán őt foglalkoztatja leginkább, hogy megteremtődik-e az a bizonyos „varázskör” az alkotó és a nézők körül, ami a befogadást élménnyé teszi. Könyvet ír A vizuális nevelésről címmel, amelyben a jobb és a bal agyfélteke egyforma fontosságára figyelmeztet, s ha jól figyelünk, többnyire magával példálózik. Ez az a könyv, amelyben a jel, a kép, a lát, a szem szavak vastagabb betűkkel lettek szedve. Már nem emlékszem, őt, vagy Leonardo nevű kollégáját nyugtatta-e meg Mátyás király a látvány primátusával kapcsolatban... De eszem ágában sincs a reneszánsz nevezetes paragone vitáját fellobbantani, inkább visszakanyarodnék a már emlegetett másik önarcmáshoz, a Mondák a magyar történelemből sorozat Jankoviccsá maszkírozott kódexrajzolójához, illetve a régmúlttal kapcsolatos hagyományokhoz. Jankovics, akit egyszer hallottam kifakadni (amúgy nem nagyon jellemző rá az ilyesmi) a „múltat végképp eltörölni” szövegű sláger kapcsán még akkoriban, amikor az illető nóta kurrens darabnak számított, szóval Jankovics egyáltalán nem tartja szégyellnivalónak azt, hogy nem vele kezdődött a világ. A művészi alázat, vagy inkább a nemessé ütött ősöktől örökölt öntudat-e, ami számára a tradíciót oly fontossá emeli, hogy a korszerűségükkel hivalkodó divatok ellenében is hajlandó kiállni érte? A végeredmény szempontjából mindegy. Nem hiszem, hogy tiltakozni fog, ha a Hertulokkal kezdem a sort. Egy kiállítás kapcsán írom ezt a dolgozatot, ami arra int, hogy a képzőművész vonalat erősítsem. Kezdjük tehát így: Hertul mester, Hertul fia Miklós, Hertul fia Miklós fia Miklós... A Hertul família első, név szerint ismert tagja volt a kolléga, aki Károly Róbert megbízásából festegette a Magyar Anjou Legendárium illusztrációit. Gyerekkönyv, mondhatnánk, hiszen a királyi gyermekek épülésére készültek az Anjou szempontból fontos szentek életét bemutató temperák. Azt, hogy Hertul mester fizetség gyanánt kapott egy teljes falut, Meggyest, házastul, jobbágyostul, jószágostul, azt csak a mai illusztrátorhonoráriumok esetleges módosítása kapcsán jegyezném ide. De maradjunk Meggyesnél, Meggyesi Miklósként is szokás emlegetni Hertul fia Miklóst, ő jegyzi a Képes Krónikát, a kliens pedig már Nagy Lajos királyunk. Fizetségül ő is egy falut kap, történetesen ő is Meggyest (mai nevén Fertőmeggyes, még maibb nevén Mörbisch, merthogy a határok ide-oda jártak Sopron környékén is), a papa ugyanis időközben osztott, szorzott és elzálogosította a falut, de eszem ágában sincs a grafikus elődök zsebében turkálni, csak a Képes Krónikáig akartam eljutni valahogy, ami ugyebár alapmű, ha úgy tetszik, kályha, ha Jankovicsról kell beszélni. Hertul fia Miklós fia Miklós… fia Marcell… Akkoriban, a Hertul-időkben persze a képeknek nagyobb fontossága volt, hiszen csak kevesek tudtak olvasni, és voltak, akik épp az illusztrációkból „olvasták” ki a meséket, a történelmet. Akkoriban, mondom, ám Jankovics azt állítja, az olvasásnak megint deficitje van, az illusztrációknak és a filmeknek át illik vállalniuk érdemi feladatokat mostanában is. Őt idézem: „ha az ember ír, lineáris cselekvést végez és egyértelműségre törekszik. Holott a valóság összetett, egyszerre több értelme van. Az írás lineáris volta azzal jár, hogy az író kénytelen egyik szótól a másikig haladva kifejteni mondanivalóját, miközben érzi, hogy vertikálisan, egyidejűleg is több dimenzióban kellene kifejeznie magát, hogy éreztesse olvasóival az egyes szavak, szóképek, mozzanatok egymásra épülő jelentésszintjeit, hogy egy szót leírva is többet értsen meg belőle az olvasó, mint annak első jelentését.” Jankovics alighanem azért lett polihisztor, hogy ezt a reménytelennek tűnő helyzetet valahogy kezelni tudja. Az íráshoz passzított kép, a grafika, az illusztráció máris egy dimenzióváltás, elmozdulás abba a bizonyos vertikális irányba, a filmanimáció meg egy másik módszer ugyanerre, de ott van még a ki tudja, hányadik Jankovics, aki tudós előadásokon fejti ki érveit, s a fennhangon kimondott szó a vele járó testbeszéddel, hangsúlyokkal, hatásszünetekkel szintén képes a textus vertikális dimenzionálására. Az ilyesmi persze meg se kottyan neki, doctor pictusként tudatosan keresi magának a bajt, már ha egyáltalán bajként éli meg azt, hogy értelmezői a felkínált vertikum egymásra lapogatott szintjeiből, népmesés üveghegy rétegeiből, olykor csak egyet-egyet megcsákányozva alkotnak ítéletet. Fütyül a korparancsra, hogy tudniillik neki művészként, bármelyik műfajáról is legyen szó, szórakoztatni és „kikapcsolni” illenék. Még a népmesék dolgát is abban látja, hogy azok „bekapcsolják” hallgatóikat a szűkebb-tágabb közösségekbe. Mondjuk abba, hogy nemzet. Mert Jankovics nem apróz, az egészről beszél mindig, a teljességről. Kiteríti az univerzum 1:1-es csillagtérképét egy szusszanásnyi animáció pauszos fölvázolásához is, aztán göngyölgeti az időben előre-hátra azon a bizonyos kódexmásoló pulpituson, amelynek innenső felére nemcsak a stiftek, hanem már a számítógépes portok is rákerülnek. De ha már visszajutottunk a kódexrajzolóhoz, nehéz nem észrevenni, mennyire része maga is az életműnek. Nem csupán létrehozója, legfontosabb szereplője is. Személyesen szuszogja, fújtatja végig a sziszifuszi sziklagörgetést, és Keplerként (naná, hogy egy csillagászt választ újabb alteregóul) álmodja tovább a Tragédiát. A kortárs művészet történetét talán össze lehetne hozni úgy is, ha az ember nem ismeri az alkotókat, de a Jankovics-fejezet aligha sikerülne. El is bizonytalanodom, kortárs-e valóban. Az a tíz év különbség (amúgy szinte percre pontosan – nota bene: ő még Mérleg, én meg már Skorpió) persze potomság, neki más századok zsinórozták a mentéjét, suvickolták a csizmáját és tűztek tollat a süvegébe. Ha néha kezet rázunk, azt érzem, hogy egy Zrínyi-parolát, de legalább egy madáchi vállveregetést ad tovább.  

A rajzoló Jankovics komolyan veszi, és a szó szoros értelmében használja a tudós Jankovics által fölállított definíciót: a kultúrákat sajátos mítoszaik és ideológiáik szüntelen magyarázata és újraértékelése élteti. Nekünk meg, filmjeivel, rajzaival ismerkedve, vagy átismételve azokat, meg kell állapítanunk, hogy különösebb iskolázottság, stílus- és szellemtörténeti előtanulmányok nélkül is hat a komplex üzenetrendszer. Nem csak hat, sodor magával. Ha nem koncentrálunk mondjuk az emblematikus és a narratív ábrázolás összekapcsolásának különb- s különbféle grafikai ínyencségeire, s tán eszünkbe sem jut, hogy háttérüzenetek fejtésével nehezítsük az andalodást, akkor is épülünk… illetve építkezik bennünk Jankovics. Jöhetne még itt egy passzus az alkotói felelősség mibenlétéről, amit már csak nagyon patetikusan, ráadásul a kért karakterszámot jócskán meghaladva lehetne megfogalmazni. Legyen annyi elég – a Jankovics-iskolán felnőtt kollégák tanúsíthatják –, hogy nincs egyetlen momentum, odavetett apró tárgy, ékszer, ruhadarab, épületrészlet az œuvre-ben, ami ne lenne hiteles, korhű, illetve ne tudna mindent azok jelképes értelméről, mitológiai beágyazottságáról, kultúrtörténeti kapcsolatairól. Akármennyire távolodunk is mondjuk a hősi lovagkor vagy a népi paraszti kultúra tárgyi elemeitől, szokásaitól, hiedelmeitől, Jankovics Marcell szimbolikája, utalásai követhetők, felfoghatók, de legalábbis átérezhetők az olvasó, a rajzfilmnéző, vagy a műcsarnoki tárlaton bolyongó közönség számára. Ha génjeikben már talán nem is öröklik, emlékeik még fel-felbukkannak, és elsősorban Jankovics munkáin keresztül akaratlanul is magukba szívhatják azokat. Különös paradoxon, de szívet melengető: gyakran nem azért tűnik ismerősnek egy illusztráción vagy egy rajzfilmben megjelenő tárgy, mert a valóságban már találkoztunk vele, hanem ha véletlenül elénk kerül, mondjuk, megpillantunk egy múzeumban egy valóságos szablyát, orsót vagy nemezsüveget, ráismerünk, mondván, a Jankovics rajzain, valamelyik könyvében már láttunk ilyesmit. Apropó süveg: ha a nemzeti identitástudat ébrentartásáért valakit illik megsüvegelnünk, az épp Jankovics Marcell.

Na, de vissza a főjárdára. Ahogy megy és olvas. (Próbálják ki, én kipróbáltam a sétaolvasást: nem könnyű. Sőt!) Azt, hogy ott, az ötvenhatos vonalán, az egykori Vörös Hadsereg útja (a mai Hűvösvölgyi út) vadgesztenyefái alatt gyalogolva Jankovics miket olvasott, nem tudhatom, de a Lékiratokat felütve nem nehéz kibogarászni, melyek voltak kedvenc olvasmányai, miket szeretett, mik hatottak rá leginkább. Föllapozom a Holtág című fejezetet, a kitelepítésről szólót. Sokan megírták, családok százai számára volt a Rákosi-kor meghatározó traumája. Nem hiszem, hogy van az emlékezők közt más is, aki a kitelepítés bemutatását a magával vitt olvasmányok listázására is felhasználta. Az alig tízéves Marci számára ez magától értetődik, sőt nemcsak a könyveket sorolja (egy szexuális felvilágosító könyv, egy ponyva- meg egy kalandregény), hanem, ami a dolgozatunk szempontjából lényegesebb, az illusztrátorokra is emlékszik. Sebők Imre, Pólya Tibor, Gara Arnold neve kerül elő. Emlegeti még a Svejket (Josef Lada rajzaival), meg a magyar uralkodók rézbe metszett arcképcsarnokát is. Ott voltak a gyerekkor könyvespolcán a Simplicissimus című bajor politikai élclap bekötött évfolyamai is, bennük Gulbransson, Lendecke, Thöny, Wilke, von Rezniček és Thomas Theodor Heine karikatúrái, s később persze a Vaillant képregényfüzetek is. A legfogékonyabb életkorban érkező impulzusokat akkor is számon kéne tartani, ha a későbbi életművön nem lenne felfedezhető a nyomuk. Átlényegítve, átszínezve, más hatásokkal kiegészítve, azokon átszűrve azonban ott vannak Jankovics későbbi munkáiban, sőt vállaltan vannak ott, olykor emlegeti is őket.
A primer hatás talán a korai képregényeken a legnyilvánvalóbb. Jankovics életművén belül talán elhanyagolható szegmens az a néhány képregény, amelyet a pálya kezdetén, 1970 táján rajzolt, de ha a témánk a képzőművész és az illusztrátor Jankovics, akkor illik megemlíteni őket. A képregények kulcsfigurája akkoriban Cs. Horváth Tibor volt. Az általa adaptált irodalmi művek nyomán az imént már említett Sebők Imre mellett zömmel Zórád Ernő, Korcsmáros Pál, Gugi Sándor és Dargay Attila rajzolta az újságok képsorozatait. A filmstúdióbeli szobatárs, Dargay közvetítésével Jankovicsnak is fölkínáltatott a szocialista képkultúrába némi nyugatias ízt lopó „comics” lehetősége, és az Oscar Wilde nyomán készült Canterville-i kísértetből, továbbá Van Vogt Szörnyetegéből, Lem Hajtóvadászatából és Jókai Nepean sziget című elbeszéléséből rajzolt képregényt. Az utolsó 1971-ben jelent meg. A korai animációs sorozatok (a Gusztávok), az önálló rövidfilmek (Hídavatás, Mélyvíz, Az élet vize, Mással beszélnek) és a kezdődő tanári pálya (képző gimi) mellett talán folytathatta volna a képregényrajzolást, az induló János vitéz azonban teljes embert kívánt. Teljes embert és átgondolt grafikai világot. A korai animációk alig voltak többek karikatúrafilmeknél, leginkább a sikeres Gusztáv sorozat parafrázisai. Grafikai megformálásuk igénytelenebb volt, mint a képregényeké, igaz, az ötletes mozgatás kárpótlást nyújtott. A filmes és a grafikai stílus szempontjából is egy reklámfilm, az Air India hozott áttörést. Az akkoriban festményfilmeket készítő és a Nagyvilág képszerkesztőjeként a nyugati művészetekkel bomlasztó Kovásznai György kapta volna a megbízást, ám Kovásznai nem akarta reklámfilmmel kompromittálni magát. A fiatalabb Jankovics Richly Zsolt társaságában vállalkozott a forgatásra, melynek során olyan új látványelemekkel, metamorfózisokkal, vágásokkal operáltak, amelyek – utólag megállapítható – előkészítették az utat a János vitézhez. Jankovics későbbi törekvéseinek – filmjeinek, grafikáinak és írásainak – ismeretében különös, hogy a népiességet irodalmi rangra emelő Petőfi ürügyén, holott kézenfekvő lett volna, mily kevéssé élt a folklór kínálta lehetőségekkel. A hetvenes évek elejének grafikai és filmi világát az 1968-as Beatles-film, a Sárga tengeralattjáró uralta. A német grafikus, Heinz Edelmann akkoriban újszecessziónak is nevezett, a hippikorszak és a pop-art grafikai elemeit ötvöző stílusa benne volt a levegőben. A János vitéz mellett a korabeli Pannónia több alkotójának filmjein is nyomott hagyott Edelmann könnyed és látványos stílusa (Szoboszlay Péter, Reisenbüchler Sándor, Bányai István), nota bene mindnyájan hamar kigyógyultak belőle. Jankovics talán leghamarabb. Szemadám György 1987-es könyvében olvasom, hogy az 1974 és 1977 közötti, film nélküli szakaszban döntötte el, a perzsológus feleség, Rubovszky Éva és az etnokulturális folytonosságot papoló Pap Gábor ösztönzésére, hogy az ősi tiszta források felé fordul. A második nagyfilmtől, a Fehérlófiától kezdve lesz Jankovics pályájának meghatározó, ha nem is egyedüli vezérfonala a bartóki példa. Miközben ezt a dolgozatot írom, mutatja be a Budapesti Filmmaraton a felújított változatot. Elhangzik újra, hogy minden idők legjobb rajzfilmjének választották. Nem itthon, Los Angelesben. Ugye különös, hogy a kozmopolita világvárosban értékelték így a magyar népmesére épülő filmet. Ide is másolom egy neves filmesztéta mondatát: „A nemzetközi animáció legmagyarabb, a magyar animáció legnemzetközibb alkotója.”  
A rövidfilmek koncentrált egyneműségével, tisztább grafikai világával szemben az egész estések stílusa vállaltan eklektikus. Különben eluntátok volna az életeket, mondja nevetve, amikor egy fórumon valaki szóba hozta, miért változik folyamatosan például a Tragédia képvilága. Nem kezdem magyarázni a nyilvánvalót, hogy miért operál minden egyes szín az adott kornak megfelelő művészeti stílussal, szimbólumrendszerrel, utalásokkal stb… Zichy Mihály megtehette, hogy egyetlen rajzi stílben illusztrálja Madách művét, mert a díszalbumhoz csupán húsz rajzra volt szükség. A 160 perces tömény képzuhatagnak viszont tényleg jót tesznek az eklektikus stílusugrások, úgy meg, hogy a váltások a történelmi korszakok elkülönítése mellett az álomlátás metamorf technikájára is utalnak, kifejezetten kellenek. „Mivel Madách műve maga is álomutazás, az álom dramaturgiáját követtem, ami látszólag kaotikus, pedig nagyon is szigorú rendszere van. A sűrítés vagy a tömörítés, amelyre az animáció is képes, jellegzetes álomtechnika. Ha lehet valaki filmesben álomszakértő, akkor én annak tekintem magam.”  
Az ember tragédiája, ez a történelmi, vallási, filozófiai utalásokkal, természettudományos és művészettörténeti asszociációkkal terhelt, eszmékkel, ideákkal, szimbólumokkal operáló filmkolosszus egyébként talán az első olyan komoly vállalkozása a magyar filmes szcénának, amely tudatosan apellál a megváltozó filmnézési szokásokra, arra, hogy nem csak, sőt elsősorban nem moziban nézzük a filmeket, hanem képernyőn, ahol mód van a film megállítására, többszöri visszanézésére és személyre szabott értelmezésére. Hogy Jankovics úgy véli, joga van a műfaji korszerűsítésére, az a Tragédiából egyenesen következik. Madách metafizikus darabja sem színpadi mű, noha ezerszer be lett mutatva, valójában könyvdráma, ami olvasva, az olvasást megakasztva, újrakezdve, előre-hátra lapozva él csak igazán. (Miért van, hogy a hűvösvölgyi könyvsétákhoz épp a Tragédiát képzelem hősünk kezébe?)
A könyvillusztrációkat nézve érezzük csak igazán, mennyire otthonos a különféle grafikai stílusok világában, s milyen biztos kézzel válogat köztük. Az elemző zavarban is van. Vajon épp a vibráló sokféleség egyéni mederbe terelését tekintse Jankovics stílusának, vagy eleve hagyjon föl azzal, hogy a mérhetetlen életművet addig kavargassa, lögybölje, szűrje, amíg egy önálló képi stílus ismérvei kijegecesednek? Azt hiszem, tévúton járna az, aki egy olyan enciklopédikus jelenségtől, mint Jankovics, önálló látványvilágot kérne számon. Legföljebb valami összefoglalását a stílusoknak. Az újítások, a művészeti lelemények csak módjával érdeklik, célként semmiképp, hacsak nem úgy, mint eszköz.  
Egy műcsarnoki tárlatot a kiállítók általában összegzésnek tekintenek. Jankovics esetében inkább szelektálásról beszélnék. Az „ide nekem az oroszlánt is” egykori Jankovicsa az önkorlátozást választotta, és alighanem ilyesmire biztatta a kurátorokat is. Nem kérkednék azzal, hogy ismerem az életművet, de a közelében eltöltött évtizedek nyomán – azok a párhuzamos séták! – azért van némi rálátásom a jankovicsi panorámára. Megkockáztatom, annyi van, hogy a részletek alapján sejtésem legyen az egészről. Egy nyolcvanhoz közelítő művész esetében talán úgy is lehetne mondani, hogy a teljest közelítő egészről, ám ismerve dolgozatunk tárgyának vitalitását, a teljességet korai lenne emlegetni. A kiállított műveket nem listázom, a füzet végén úgyis ott a jegyzék, de a legújabb könyvet, a Trianont azért kiemelném. „Képekben megírt esszének” nevezi, és talán nem járok messze az igazságtól, amikor megfogalmazom az önálló műfaj gyanúját. Arra kevés a hely, hogy a centenáriumra készült album politikai és történelmi vetületével is foglalkozzam. A száz év magány kevés feldolgozni ekkora nemzeti traumát. Egy Jankovics kell hozzá, hogy a szavak szigorát a rajzok humorával elviselhetővé oldja.
Miközben én itt írogatok, Jankovics a Toldit forgatja. (Az övé a nagyobb falat, de az én határidőm a szűkebb.) Merész vállalás Gémes József grandiózus festményfilmje után újra belevágni. A Műcsarnok kiállításán még nincs belőle kép, de titkolni azért nem kell, mert az első epizódokat már le-levetítették szakmai bemutatókon. Az újítás abban áll, hogy narrátorként maga Arany is megjelenik a filmben mint a kulcsjeleneteket kommentáló transzparens árnyalak. „Vájtszemű” nézőként nem nehéz rájönnöm, hogy Petőfi hiteles rajzát vette kölcsön a rendező, mégsem tudok szabadulni a gondolattól, hogy ő az, maga Jankovics, aki kíséri a történetet, nem is csak a Toldit, az egész életművet, olykor ki-kiles mögüle, s elnéző, bölcs mosollyal nyugtázza az utolsó szavakat: „…De, kivel nem ér föl egész világ ökre, / Dicső híre-neve fennmarad örökre.”


2019. december 6. - 2020. február 2.

Műcsarnok

Jegyek
2019. december 4. - 2020. február 2.
Előző kiállítás

Képpraxisok 2 | FIEDLER | JANKOVICS | VÁRADY | LUKÁTS | GYENES

2019. december 11. - 2020. február 2.
Következő kiállítás

ÉLET/KÉP | KELETI ÉVA RETROSPEKTÍV KIÁLLÍTÁSA