Újjászületések – Keleti Éva, 1931-2026
Keleti Éva a járvány táján interjújában mesélte, hogy Indiában amolyan guruként tisztelt bölcs kísérője azt mondta neki „fáradt lélek vagyok és így már csak néhányszor kell újjászülessek, hogy eljussak a Nirvánába”. Akkoriban, 2019-2020-ban csináltuk Élet/Kép című nagyszabású retrospektív kiállítását itt a Műcsarnokban. A Szarka Klára rendezte kiállítás Éva egyik káprázatos újjászületése volt. Évát sem akkor, sem azóta nem láttam fáradtnak.
A történelem viszont már gyermekkorában megadta neki a földi újjászületés ritka lehetőségét. Üldözöttként, védtelen gyerekként, a sors kiszámíthatatlan kegyeltjeként élte túl a vészkorszakot. Erről ritkán beszélt, egy szomorú példával magyarázta, hogy miért: Wellesz Ella színházi fotós a Vígszínház mellett rejtegette a férjét. Aki – amikor a pincében megtudták, hogy Pesten vége a háborúnak – elsőként rohant fel az utcára, és kilépve rögtön szíven találta egy eltévedt golyó. A két gyerekével egyedül maradt Ellát mindenki sajnálta. Éva pedig nem akarta, hogy sajnálják. Akkor sem, amikor hosszú házasságuk végén szeretett férje, Misi meghalt. Végül, az ő kórházi ápolása idején kezdett el újra – immár telefonnal – fotózni. Mert előtte már nem dolgozott, ám nem engedte, hogy Éva néninek szólítsuk. Szarka Klára biztatására új digitális képeiből küldött fotókat a Műcsarnok első fotóművészeti szalonjára. Éva tragédiák után mindig feléledő életereje, energiái, hasonló életkort és a 20. sz. drámai korszakait ugyancsak túlélt, szeretett/szerető nagyanyámat idézte. Talán ezért is, halála még inkább megrázó számomra.
Keleti Éva talán kalandvágyból lett fotós – 1951-ben otthagyta az egyetem fizika–kémia szakát. Eleinte csak MTI-s fotós kollégái felszerelését cipelte. A 80-as években ismerkedtem meg vele, amikor megérkezett fotózni a kaposvári színházba, elé szaladtam, kivettem a kezéből a nehéz fotóstáskát. Ő ezt számontartotta, és amikor 30 év múlva megkerestem, hogy csinálunk neki egy nagy kiállítást, akkor emlékeztetett erre. Könnyen, gyorsan tudott kapcsolatokat teremteni. Ez is segítette színházi portréinak elkészítésében. A színészek és mindenki mesélték közvetlenségét, ahogy bárkivel megtalálta a hangot. Mert mint mondta, első pillanatra eldöntötte, jó ember-e a modellje: Mert csak akkor készíti el portréját… „És Rákosi?” – kérdezte erre egy riporter. Éva válasza: „ő nem számít”. És írókat, képzőművészeket, színészeket, táncosokat, a kultúra képviselőit fotózta – egy életen át.
Végül képei több emberöltő kultúrtörténete szellemi hagyatéka, emlékezetkultúránk részei immár. Azt vallotta, „a fotó igazi csodája, hogy tükrözni képes a korszellemet.” Szerintem ebben a maga munkáját illetően túl szerény volt. Valójában: a fotóhoz hozzá tudta adni egyéni látásmódját, technikai tudását és extra érzékeny alkotó személyiségét. Példa erre Eksztázis című, híres, varázslatos táncfotója. Amikor 1974-ben a New York-i Alvin Ailey társulat Budapesten előadta Cry című világhírű balettjét, olyan – nem előre kigondolt – pillanatfotót csinált a fehér jelmezében „repülő” Judit Jamissonról, amiről újra az újjászületést elkerülő, a Nirvána felé (ki)ugrásra gondolok.
A legközelebbi időkben már nem akart fényképezni. A kórházi telefonos fotók után Szarka Klára rábeszélte, hogy ne hagyja abba. A vele kiválasztott telefonos fotók sikere után Éva így nyilatkozott: „amikor 2019-ben Szegő György hívott, hogy hozzunk össze egy életmű-kiállítást a Műcsarnokban, rögtön az jutott eszembe, hogy ha most előveszem a régi képeimet, akkor mindenkitől azt hallgathatom majd, hogy: jaj, de kár, hogy nem folytatta a Keleti, hiszen ez az életmű nyilvánvalóan nincs befejezve. És azt mondtam Szegőnek, én olyan kiállítást nem csinálok, ahol csak régi képek láthatóak, de mivel újak nincsenek, el kell készíteni őket, ám nem tudom, képes vagyok-e rá. Kértem, hadd tegyek hát egy próbát, lemegyek Velembe Törőcsik Marihoz, és ha vele úgy tudom folytatni a barátságot és a közös munkát, ahogy annak idején abbahagytuk, akkor menni fog a dolog másokkal is. És mivel a próba Marival jól sikerült, további ötven személyt fotografáltam le, egy terem az újakkal lett tele.” Ennél az egyéni kiállításánál is fontos volt neki, hogy ne csak a régi képek legyenek kirakva – az újak együtt szerepeltek Ruttkai Éva, Latinovits Zoltán vagy Ladányi Ferenc és Kulka János ikonikussá lett felvételeivel. 2017-es, 2020-as munkái így végül is több mint szakmai újjászületései voltak. Azt írom „munkái”. Igen, hiszen aktívan részt vett, dolgozott tárlatai vizuális megfogalmazásában is. A kiállításlátvány megteremtésében Szarka Klárával, Vízvárdi Andrással, Tulipán Zsuzsa kollégánkkal versenyezve fáradhatatlanul dolgozott. És az imént azt is írtam, „ikonikus”. Igen, sokunknak a felidézett Eksztázis csodálatos balettfotója a lélek újjászületésének és szabadságának örökszép megfogalmazása.
A magam és a Műcsarnok munkatársai nevében szomorú, szerető szívvel búcsúzom a 95 évesen elhunyt Keleti Évától.
Szegő György művészeti igazgató
Keleti Éva művészete elismeréseként 1975-ben Balázs Béla, 1987-ben Érdemes Művész díjat kapott. 1997-ben Arany Tulipán-díjjal/World Press Photo-, 1999-ben életmű díjjal, 2000-ben Magyar Művészetért Díjjal, 2002-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztje, 2005-ben Táncsics Mihály-díjjal, 2007-ben Aranytollal, 2008-ban Príma Primissima-díjjal tüntették ki. 2013-ban Kiváló Művész, 2017-ben Kossuth-díjas lett.
2026. február 8. vasárnap 12:16