A magyar fotográfia egyik legjelentősebb alakja távozott. Benkő Imre a dokumentarista irányzat megkerülhetetlen és egyben egyik legnagyobb hatású képviselője volt. Humanista szemlélete és érzékenysége mindig az események mögött megbújó hétköznapi ember láttatására ösztönözte. Helyek, jelenségek és életformák bemutatása, Benkő Imrét ez foglalkoztatta hatvankét éven át.
1943-ban született Budapesten. 14 éves koráig egy bakonyi bányászlakótelepen élt családjával. A fotográfia felé személyes érdeklődése vezérelte. Elvégezte a MÚOSZ újságíró iskola fotóriporter szakát és tanulmányokat folytatott a Fiatalok Fotóművészeti Stúdiójában. 1968 és 1986 között a Magyar Távirati Iroda fotóriportereként dolgozott. Magyarországi és külföldi helyszíneken dokumentálta a kulturális és színházi élet eseményeit: fotózta, az Artistaképző munkáját, Köllő Miklós pantomimszínházát, a Pécsi Balett, a Győri Balett, az Operaház és a Balettintézet produkcióit. 1975-ben és 1978-ban a World Press Photo pályázatán ezüst- és aranyérmet nyert balettnövendékeket ábrázoló portréival. Képriportokat készített többek között Afganisztánban, Kubában, Kínában, a Szovjetunióban, Észak-Koreában, Vietnámban, Kambodzsában. 1986-ban kilépett az MTI-ből, hogy intenzíven dolgozhasson személyes, hosszú távú anyagain, erre először a Képes 7, majd az Európa Magazin fotográfus-főmunkatársaként volt lehetősége.1988-tól 2000-ig a Magyar Iparművészeti Egyetemen a dokumentarista fotográfia tárgyat tanította. 1991 és 2008 között külföldön a párizsi Wostok Press fotóügynökség képviselte, felvételei megjelentek a Liberation, a Le Monde, a Der Tagesspiegel hasábjain. A számtalan terület közül, amely foglalkoztatta, kiemelkedik Budapest, tevékenységének földrajzi origója: pillanatképek ezrein mutatta be a városi életformát.
Az életmű szempontjából kiemelkedő jelentőségű az ózdi vasgyár végnapjait bemutató fotóesszé. Ezért a munkájáért 1992-ben elnyerte a New York-i W. Eugene Smith Memorial Fund ösztöndíját. A szociográfiai tanulságokkal is szolgáló sorozat képeiből 1996-ban megszerkesztette első önálló albumát. (Acélváros / Steel Town, Ózd, 1987–1995). Ezt követően nyolc további fotókönyve jelent meg. 2018-ban az MMA Kiadó monográfiát adott ki pályájáról (Palotai János: Benkő Imre. ÉLET-MŰ).
Egyéni kiállításainak száma meghaladja a hetvenet, alkotásaival több száz csoportos bemutatón szerepelt a világ különböző tájain. Tagja volt a Magyar Fotóművészek Szövetségének, a MÚOSZ-nak, a MAOE-nak, 2013-tól a Magyar Művészeti Akadémiának. Számos szakmai díja után 2025-ben Kossuth-díjban részesült.
2024-ben a Műcsarnokban életmű kiállítást rendeztünk Valós látomások – Benkő Imre a szubjektív dokumentarista címmel. Több mint egy évig készültünk a kiállításra, rendszeresen jártam hozzá Pesterzsébetre, munkánk során nem csak egy kiemelkedő fotográfust, hanem egy kivételes embert ismertem meg. Vallotta a szakmai közéleti ellentétek értelmetlenségét: személye mindenfajta viszálykodást felülírt. Idős, középkorú és fiatal fotográfusok keresték a társaságát, becsülték szakmai tudását, számítottak tanácsaira. Nélküle a fotós színtér már nem lesz ugyanolyan.
Nyíltszívű, barátságos, nyitott ember volt, de végtelenül szerény, nem szerette az áradó fényt, a szórt megvilágítás volt természetes közege…
„A szürke fény az, amiben jól érzem magam. Szórt megvilágítás, amely jól átláthatóvá teszi az arcokat és a környezetet. Ha nincs ilyen, ha tűz a nap, akkor inkább kivárom a fényemet, a felhőt vagy az alkonyatot. Régen volt egy visszatérő álmom: mélyszürkében láttam a világot, voltak kontúrok, mégis sejtelmes volt.”
A Műcsarnok minden munkatársa nevében búcsúzunk tőle. Fényképei itt maradnak velünk, hogy téren és időn át megmutassák a világ sokféle arcát.
Tulipán Zsuzsanna
kurátor, Műcsarnok
2025. október 16. csütörtök 11:20