Novembertől szerda helyett csütörtökön!!!
MŰCSARNOK FILMKÖR
2022 ŐSZ / TÉL | AZ IDŐ | BESZÉLGETÉSEK FILMEKRŐL
SOROZATSZERKESZTŐ: CIEKLINSKI SÁNDOR
Terry Gilliam: 12 majom (12 Monkeys, 123 perc, 1995)
Előadó: Cieklinski Sándor
James Cole mintákat, információkat gyűjt a múltból a jövő számára, hogy azok felhasználásával a tudósok legyőzhessenek egy gyilkos vírust. Az időutazás számára egy rémálom, különösen, hogy első küldetése során bezárják egy elmegyógyintézetbe. Itt azonban találkozik egy segítőkész és gyönyörű doktornővel, akibe szinte azonnal beleszeret. Terry Gilliam kultuszfilmje már a második antiutópia a Brazil című filmjét követve, nagyszerű színészi alakításokkal, és talán az egyetlen sci-fi, amely nem sérti meg egyértelműen az időutazás paradoxonjait.
Stanley Kwan: Rúzs (Yim ji kau, 1987, 96 perc)
Előadó: Varró Attila
Akárcsak a spanyol Pedro Almódovar, a hongkongi új hullám egyik legfontosabb rendezője, Stanley Kwan is peremhelyzetben helyüket kereső hősnők melodrámai románcaiba csomagolja megható vallomásait: ezúttal egy 50 év múltán visszatért luxusprostituált – Anita Mui szívszorító alakításában – keresi helyét és párját a modern nagyvárosban. Mindkettőjüket szoros határidő zárja vészterhes csapdába, az előbbinél a túlvilág, az utóbbinál az anyaország árnyéka.
Volker Schlöndorff: A bádogdob (Die Blechtrommel, 135 perc, 1979)
Előadó: Mátyás Péter
Az írót, Günter Grasst „a groteszk, az ironikus, a parodisztikus ábrázolás mestereként” választotta díszdoktorává egy amerikai egyetem. A bádogdob fejlődésregény, pikareszk regény, kortörténeti regény és szatirikus parabola egyszerre. A kis Oskar harmadik születésnapján megkapja bádogdobját és amint elő- re elhatározta, megmarad hároméves, kilencven centiméteres fizikai valójában. A német új hullám jeles mestere, Volker Schlöndorff lefordította a film nyelvére az irodalmi Nobel-díjjal kitüntetett művet, amely végül a Cannes-i filmfesztiválon elnyerte az Arany Pálma díjat.
Gothár Péter: Megáll az idő (96 perc, 1982)
Előadó: Hirsch Tibor
A Megáll az idő a Nagy Generáció kultuszfilmje: így ismeri mindenki, aki csak szereti a magyar filmet, pláne az, aki saját magát e generáció tagjának tekinti. De vajon tényleg csupán ennek az immár erősen öregedő, saját múltjába szívesen révedő, régi fontosságát ma is sirató korosztálynak az emlékmozija volna? A Gothár Péter rendezte mozidarab meséjét az a Bereményi Géza írta, aki soha nem egyszerűen a Nagy Generáció népszerűsítésében utazott, noha maga is annak tagja. Az ő igazi műfaja a „generációs fúga”. Már-már egész életműve arról szól, ahogy a „negyvenes évek eszmélőinek”, az „ötvenes évek eszmélőinek”, és persze a „hatvanas évek eszmélőinek” (tehát a Nagy Generációnak is) nemzedéki szólamai felelgetnek egymásnak, ahogy néha túlzengik egymást, vagy ahogy néha egyetlen bonyolult dallamban egyesülnek. Nézzük meg most újra a Megáll az időt – kultuszfilmünket – másképp, úgy, ahogy eddig talán nem volt szokás, generációs fúgaként – így keresve benne végre nemcsak hiteles múltidézést (Kádár-kori életképeket), hanem akár valóságos társadalmi, politikai aktualitásokat is.
Lars von Trier: Európa (Europa, 107 perc, 1991)
Előadó: Vincze Teréz
Lars von Trier Európa-trilógiájának záródarabja nemcsak az életműben zárja le a nyolcvanas éveket, de Európa történetének is fontos határpontján áll 1991-es megjelenésekor: világok összeomlása, egy új korszak kezdete formálódik ekkoriban. A történeti önvizsgálat szinte szükségszerű művészi kihívást jelent a korban. Trier hipnotikus vizuális utazása a megelőző nagy kataklizma, a második világháború utáni időszakba repít bennünket vissza az ifjú és naiv hálókocsikalauz-tanonc történetén keresztül. Mintha csak azt üzenné: emlékezzetek, hogyan futnak rossz vágányra a dolgok, amikor azt hihetnénk, jó irányba haladunk egy történelmi trauma után.
Charlie Chaplin: Modern idők (Modern Times, 87 perc, 1936)
Előadó: Báron György
André Bazin a Csavargó figuráját egyenesen a civilizáció mitikus héroszaihoz – Ulysseshez vagy Rolandhoz – hasonlította. „Akárhányszor nézzük is meg Chaplin filmjeit – írta –, hatásuk sohasem csökken, sőt, épp ellenkezőleg, egyre nagyobb lesz... A meglepetés ereje már az első látásra elszáll, és annak a sokkal magasabb rendű gyönyörűségnek engedi át a helyét, amit a tökéletes alkotásnak kijáró várakozás, majd pedig a beteljesedés jelent.” Az 1936-os Modern idők az elkészülte óta bearanyozódott, klasszikussá lett, ám jottányit sem kopott. Antiutópiája a gépek uralta világról s benne az esendő, tétova kisemberről ma legalább olyan időszerű, mint nyolcvanhat éve volt. Fontosabb epizódjait, mint az etetőgép, a fogaskerekek közé szorult munkás, vagy a halandzsaszöveggel elénekelt Titine-dal, máig idézik... Ha a burleszk „a filmművészet legédesebb gyermeke”, miként Hevesy Iván állította, akkor Chaplin életműve a filmtörténet természetes gyermekkora. Ám ha a filozófiáját nézzük, szó sincs gyermekkorról. Chaplin visszaemlékezése szerint a Modern idők ötlete annak a beszélgetésnek a nyomán született, amelyet Mahatma Gandhival folytatott a gépesítés jótéteményeiről és veszélyeiről. Filmművészet ennyire felnőtt még soha nem volt; a kis clown a glóbusz nagy gondolkodóinak sorába emelkedett, miközben maradt, ami volt: az univerzum bohóca.
Radu Jude: Bánom is én, ha elítél az utókor (Îmi este indiferent daca în istorie vom intra ca barbari, 139 perc, 2018)
Előadó: Margitházi Beja
Mariana, a fiatal rendezőnő egy ambiciózus nyilvános performanszot készít elő. Élőben, Bukarest egyik közterén rekonstruálná, azaz játszatná újra civil önkéntesekkel a román történelem egyik sötét pillanatát, a Vasgárda-vezető Ion Antonescu által elrendelt 1941-es odesszai mészárlást, melynek során román katonák több tízezer zsidót végeztek ki, válogatott módszerekkel. A makacsul kutató, jegyzetelő, archív anyagokat vizsgáló rendezőt a próbák során többen is igyekeznek lebeszélni a provokatívnak titulált előadásról, miközben a statiszták is lázadozni kezdenek és a magánélete is romokban hever. A többszörös Berlinale-díjas Radu Jude történelmi témákat különféle, stilizált módszerekkel színre vivő munkái közül (Aferim!, The Dead Nation, The Exit of the Trains) nem ez a legjobb, de kétségtelenül az egyik legprovokatívabb, mert az elvont történelemfilozófiai és művészetelméleti kérdéseket olyan nyílt ellentétek ütköztetésével vizsgálja, mint: történeti kutatás vs. Holokauszt-tagadás, alkotói szabadság vs. cenzúra, szenvedélyes igazságkeresés vs. közömbös ignorancia, történelmi valóság és jelenkori fikció.
Joel Coen: A nagy ugrás (The Hudsucker Proxy, 111 perc, 1994)
Előadó: Varga Zoltán
New York, 1958. december. A Hudsucker iparvállalat tragikus hirtelenséggel megüresedő igazgatói székét a sors szeszélye – no meg a vezetőség intrikái – folytán egy naiv fiatalember, Norville Barnes foglalja el. A baleknak hitt Norville-nak azonban olyan meglepetés van a tarsolyában, amely lázba hozza az egész országot. A Véresen egyszerű, az Arizonai ördögfióka, A halál keresztútján és a Hollywoodi lidércnyomás című filmjeik révén a Coen fivérek (Joel és Ethan) a posztmodern filmművészet ünnepelt alkotóinak számítottak, amikor bemutatták A nagy ugrást. A Sam Raimivel közösen írt szatirikus komédiát a premierjén sem szakmai, sem közönségsiker nem fogadta; ma azonban már a kultuszfilmként „rehabilitált” alkotások között tartható számon. A különös karriertörténetet az idő nagy körforgásába ágyazó film nemcsak látnoki látványvilágának és pazar – Hacsaturján-műveket is használó – zenekíséretének köszönhetően lehet emlékezetes, de a főbb szerepekben olyan színművészek remek alakítása miatt is, mint Tim Robbins, Jennifer Jason Leigh és Paul Newman.
Lee Chang-dong: Mentolos cukorka (Peppermint Candy, 129 perc, 1999)
Előadó: Vincze Teréz
A kortárs koreai film egyik meghatározó rendezője, Lee Chang-dong ezzel a filmmel időutazásra invitálja nézőit a 20. század végének viharos koreai történelmébe. A cselekmény sajátos felépítése, ahogy a történet az időben visszafelé haladva bontakozik ki előttünk, különös módon erősíti fel az események és (tragikus) következményeik összefüggését. A narratív technika különös fénytörésbe állítja az egyéni sorsok és a történeti körülmények összefüggéseit, és Lee főhőse sorstragédiáján keresztül bonyolult történeti összefüggéseket tesz átélhetővé a Korea történelmét kevéssé ismerő nézők számára is.
Ingmar Bergman: A hetedik pecsét (Det Sjunde inseglet, 96 perc, 1957)
Előadó: Mátyás Péter
Ez egy középkori mese a Jó és a Rossz örök küzdelméről, az Isten és az Ördög hatalmi viszályáról, a szabad akarat lehetőségeiről és korlátairól. Egy lovag tíz év véres csatái után szolgájával együtt hazatér a keresztes háborúból hűséges kedveséhez. Utazásuk élményei nyomán, miközben megjelenik előttük a megszemélyesített Halál is, a szereplők kilépnek a strindbergi lélektani dráma kereteiből, teológiai és filozófiai dimenziókba emelve történetüket. „Túl jó dolgunk volt, túlságosan elégedettek voltunk, ezért az Úr ráncba akart szedni és ránk zúdította az égi tűzvészt…” – figyelmezteti szolgája a lovagot.
Andrej Tarkovszkij: Tükör (Zerkalo, 108 perc, 1974)
Előadó: Cieklinski Sándor
A Tükör Tarkovszkij legszemélyesebb alkotása. Vallomás a családjáról és alkotói identitásáról. Az önreflexív film minden intimitása ellenére képes egyetemes lenni, a főszereplő tudati és idősíkok közötti utazását követve egy egész nemzedék, az orosz nép nevében tud mesélni egy korszakról, a nagy háború kollektív emlékezetéről és az azt követő évek életérzéséről.
Alain Resnais: Tavaly Marienbadban (L’année derniere a Marienbad, 94 perc, 1961)
Az Alain Robbe-Grillet forgatókönyvéből, Alain Resnais rendezésében készült francia alkotása filmtörténet vitathatatlan, talán legtöbbet idézett klasszikusa, amelyet hírből bizonyára az is ismer, aki még nem látta. Mindez bizonyos értelemben tehertétel is: amennyiben a modern filmművészet tudatfilmes formájáról van szó, akkor biztos ez a mű a legfontosabb hivatkozási alap. A Tavaly Marienbadban valóban a szerzői film fogalmán belüli önálló műfaj, avagy műfaji mintázat (mentális utazásfilm) legkiválóbb, legradikálisabb, fokozhatatlan darabja. Ám filmtörténeti értékén túl önmagában is élvezetes: egy szerelmi háromszög-történet keretében szól nő és férfi örökké kiismerhetetlen, titokzatos, beláthatatlan kapcsolatáról. Vajon mi történt tavaly Marienbadban?
Caj Ming-Liang: Viszlát, Sárkány fogadó (Bu san, 82 perc, 2003)
Előadó: Nagy V. Gergő
Ha a mozi egy „gépezet az idő elgondolására” (Jean Epstein), akkor a Viszlát, Sárkány fogadó a filmművészet elemi feladatát teljesíti: azt mutatja meg, ahogy egy bezárás előtti tajvani moziban meggörbül, kinyúlik, s végső soron megáll az idő. Tajpej patinás Fu-Ho filmszínházában egy régi klasszikus wuxiát vetítenek az utolsó éjszakán, és a visszhangos épületben a jegypénztáros, egy magányos férfi, meg a vetített film egyik-másik szereplője kába kísértetként köröznek egymás körül – mintha valamiféle kozmikus rituálét hajtanának végre. Caj Ming-liang remekműve nem annyira a moziba járás szentimentális búcsúdalát zengi, mint inkább a vetítőtermek különös metafizikáját kutatja: annak a mágikus intézménynek állít lenyűgöző emlékművet, amely álomképekkel és vibráló fantomokkal árasztotta el a huszadik századot, s amelynek „mesterséges éjszakájából” – Robert Desnos szavaival élve – „kiáradt a modern szerelem.”
Michael Mann: Az erőszak utcái (Thief, 1981, 122 perc)
Előadó: Varró Attila
„Kifutok az időből, elvesztek mindent, mert nem tudok elég gyorsan melózni, futni, hogy utolérjem magamat” – vallja Michael Mann első mozifilmjének kasszafúrója, aki egy utolsó nagy rablással szeretné behozni mindazt az időt, amelyet ifjúságából az élet elrabolt. Mann életművében mindent az óra irányít, kőkemény professzionalista hősei folyton versenyt futnak az idővel, de egyik alteregóját sem hajtják olyan ellentmondásos érzelmek ebben a rohanásban, mint a tolvaj Frank-et – a nemrég elhunyt James Caan halhatatlan alakításában.
Mervyn LeRoy: Megtalált évek (Random Harvest, 122 perc, 1942)
Előadó: Nagy V. Gergő
„Az életem veled kezdődött. Nincs nélküled jövőm.” Ezekkel a szavakkal kéri feleségül a háborúban önmagát elfelejtő férfi azt a bárénekesnőt, aki a békében tévelygő embert magához fogadta, ám nem sokkal később őt felejti el, hogy visszatérhessen a régből felderengő, fényűző életéhez. Klasszikus Hollywood egyik legnagyszerűbb giccsfilmjében az amnézia kettétöri a világot és megkettőzi a bávatag főszereplőt, hogy aztán a szétválasztott univerzumok szépséges módon fonódjanak össze a halottakat is megríkató fináléban. James Hilton pazar ponyvájának varázslatos adaptációja egy korabeli kritikus szerint olyan élmény, mint reggelire befalni egy tálnyi borotvahabot, de az eltelt idő távlatából már evidens: az olcsó melodrámák édeskés tajtéka mögött metafizikus mélységű és megrendítő hatású történet rejtezik.
2022. augusztus 31. szerda 11:47