Hitchcock, Forman, Ferreri, Abrahamson, Rossellini, Scola, Welles, Godard, Jancsó , Buñuel, Petzold, Cavani, Bergman, Parker, Fellini, Schnabel, Kurosawa, Gansel
Sorozatszerkesztő: Cieklinski Sándor
Alfred Hitchcock: Meggyónom (I Confess, 91 perc, 1953)
Előadó: Varró Attila filmkritikus
Hitchcock életművének talán legsötétebb filmje a hit börtönéről mesél, ez alkalommal a szerzőtől megszokott humor és frivolitás szemernyi jele nélkül. Egy québeci katolikus pap a gyónási titok szentsége miatt gyilkossági ügyben előbb bűntárssá, majd fő gyanúsítottá válik. Ám a legnagyobb fenyegetést ezúttal is egy szőke nő jelenti a hajdani kedves személyében. A feszült „menekülő mártír”-thriller és heves szerelmi melodráma randevújából szokatlanul komplex és keserű emberi dráma születik, értékes tanulsággal a korabeli menekültprobléma kapcsán.
Milos Forman: Száll a kakukk fészkére (One Flew Over the Cuckoo’s Nest, 130 perc, 1975)
Előadó: Hirsch Tibor filmtörténész
Ahogy Ken Kesey sikerkönyve, a belőle készült filmadaptáció is kihívás a mai olvasónak, nézőnek. Érdemes föltenni a kérdést: mi változott azóta, amióta a szabadságról, annak hiányáról ez a kiáltványszerű, ikonikus történet elkészült? Például: még inkább megmagyarázhatatlan, avagy könnyebben belátható ma azok választása, akik önként vonulnak a luxus-elmegyógyintézet biztonságába a külvilág elől? Például: kétségbeesettebb, érvényesebb, vagy éppen közhelyesebb a hős, McMurphy lázadása, ami még akkor olyan szépen, pontosan igazodott a hatvanas évek akkorra már megrendült értékrendjéhez? Mit adott mindehhez hozzá az úgymond, „más kultúrából érkező” vidám-szomorú migráns, Milos Forman vasfüggöny mögötti világtapasztalata? Mit adna most? És persze mennyire friss és hiteles ma Jack Nicholson Oscar-díjas alakítása?
Marco Ferreri: Dillinger halott (Dillinger e morto, 91 perc, 1969)
Előadó: Mátyás Péter filmesztéta
A történet értelmiségi hőse munkájából hazatérve egy szekrény mélyén régi újságok között rozsdás revolvert talál… A modern filmművészet egyik kulcsfilmje, amelyben a tagadás, a rombolás és a halál motívumai párosulnak a fogyasztói szemlélet és a modern ember életének mikroszkopikus vizsgálatával. Ebben a világban aki azt mondja, „hogy pompásan vagyunk, vagy akárcsak azt, hogy megvagyok, az komédiázik”.
Lenny Abrahamson: A szoba (Room, 118 perc, 2015)
Előadó: Baranyai Béla újságíró, filmkritikus
Lenny Abrahamson ír rendező az emberi élet legmélyebb bugyraiban vájkál, ráadásul – a látszat ellenére – nem is csak egy témát feszeget. Egy nő és a fia, Jack évek óta bezárva él egyetlen szobában, ahol csak a legszükségesebb tárgyak veszik őket körül. Egy elérhetetlen tetőablakon keresztül jut be hozzájuk némi természetes fény, de a külvilággal más kapcsolatuk nincs. A nőt időnként felkeresi fogva tartójuk, akit egymás között csak Patásnak hívnak. Megrázó film a bezártságról, és arról, milyen ijesztő is lehet a szabadság.
Roberto Rossellini: Itáliai utazás (Viaggio in Italia, 100 perc, 1954)
Előadó: Varró Attila filmkritikus
Rossellini 50-es éveken átvonuló „Ingrid Bergman-ciklusának” méltán leghíresebb darabját a bemutatója idején értetlenül fogadta mind a neorealizmus híveinek tábora, mind pedig a hagyományos szerelmi drámákat előnyben részesítő nagyközönség. Mára a rendező egyik legjelentősebb alkotásának, sőt a modern filmművészet korai mérföldkövének tartják. A képlete egyszerű: egy brit házaspár dél-itáliai utazása során fokozatosan elhidegül egymástól – ahogy megnyílik előttük a sok ezer éves, ismeretlen olasz táj, úgy zárul rájuk csapdaként saját házasságuk.
Ettore Scola: A postakocsi (La nuit de Varennes, 131 perc, 1982)
Előadó: Bárdos Judit filmesztéta
Egy udvarhölgy, egy arisztokrata, egy bankár, egy amerikai forradalmár, egy libertinus író, Nicolas Restif de la Breton és az életének utolsó állomáshelyére igyekvő Casanova 1791. június 20-án egy postakocsiban utaznak Párizsból Varennes-be. Ez a „varennes-i éjszaka”, a szökésben lévő királyi család elfogásának pillanata, mely a francia forradalom egyik nagy fordulatát hozza magával. A postakocsiban utazók leképezik az „ancien régime” felsőbb osztályát, mellyel összecsap a királyt fogságba ejtő új világ. A „szabadság, egyenlőség, testvériség” eszméjét meghirdető és megvalósítani szándékozó nagy francia forradalom drámai átalakulásának, valamint korunk erről alkotható lehetséges reflexiójának kérdéseit veti fel Ettore Scola filmje. A kerettörténetben egy vásári bábjáték eleveníti fel a király nyakára hulló guillotine-t, azaz az új világ győzelmét és a régi rend végleges vereségét. Ám ezt is övezi egy keret, melyben Restif, az író kilép a metróból a mai Párizsban, és úgy látja, hogy minden kezdődhet elölről. A rendkívül komplex, többrétegű film arra ösztönöz, hogy elgondolkodjunk a forradalom és a szabadság kapcsolatáról, az európai történelem nagy dilemmáiról és arról, ahogyan mindez megjelenik az értelmiségiek reflexiójában. Nem hagyományos történelmi, inkább gondolati-filozofikus film lenyűgöző szereposztással (Hanna Schygulla, Marcello Mastroianni, Jean-Louis Barrault).
Orson Welles: Éjféli harangszó – Falstaff (Campanadas a medianoche, 120 perc, 1965)
Előadó: Mátyás Péter filmesztéta
A több Shakespeare-dráma és -vígjáték feldolgozásából készült film esszenciális összefoglalása a rendező Welles szemléletének. Kicsoda Falstaff? Goromba, lusta, feslett, kapzsi, hazug és aljas semmirekellő. És mégis szeretjük. Mitologikus alak. Vén testben fiatal lélek, egy személyben az egészség és a romlottság, az életerő és a halálközelség. Maga a szégyentelen és javíthatatlan örök emberi természet.
Jean-Luc Godard: Egy férjes asszony (Une femme marié, 95 per, 1964)
Előadó: Báron György filmkritikus
A kezdő képeken üres fehér vásznat látunk a mozivásznon. A film – mint Godard-nál gyakorta – önmagára reflektál. „Ez a fehér vászon én vagyok – mondta egy helyütt a rendező – …ez a vászon Veronika kendője, s valaminek a nyomát őrzi, a körülöttünk levő világét.” Egy idő után női, majd férfikéz úszik be a képbe. A fehér vászonlepedő, amelyen szerelmespár nyújtózik titkos légyott után. Először csak mezítelen végtagok torzóit látjuk, suttogó hangokat hallunk, majd lassanként tágul a képmező, s megismerkedünk hőseinkkel. A másfél nap meséje látszatra banális háromszögtörténet: egy asszonyról, a férjéről és a szeretőjéről. Ám Godard ezúttal is kifordítja a sémát. Nem pusztán a sztorit mondja: töredékes filmje elmélkedések és reflexiók sorozata, amelybe bölcseleti traktátusok ugyanúgy beleférnek, mint a háztartási alkalmazott dokumentumízű, ellenállhatatlanul kacagtató nagymonológja a házaséletéről, továbbá – mint Godard-nál mindig – feliratok, rajzok, fotók, reklámok, újságkivágások, klasszikus és modern muzsika, vakon villódzó fekete-fehér tévéképernyő, s váratlanul negatívba átforduló kép. A hatvanas években azt mondtuk, Godard-nál (talán Buñuelt leszámítva) nincs szabadabb filmkészítő. Azóta bő hat évtized telt el – és ma sincs.
Jancsó Miklós: Csend és kiáltás (1967, 83 perc)
Előadó: Gelencsér Gábor filmtörténész
A címével is a nagy modernista példaképek, Bergman és Antonioni előtt tisztelgő Csend és kiáltás Jancsó hatvanas évekbeli nagy korszakának sok tekintetben egyedi darabja: az utolsó fekete-fehér játékfilm az életműben, s az első közös munka Kende János operatőrrel. A legfontosabb sajátossága azonban minden bizonnyal a jellemző módon tömegeket mozgató parabolikus forma „kamaraváltozata”. A mindössze fél tucat szereplőt mozgató történelmi példázat ezúttal is az elnyomás és a lázadás természetrajzáról szól, ám a szűkös tér, a néhány szereplő és a bonyolult kamera-mozgatások még fojtogatóbb hatást keltenek – hogy aztán a lázadás gesztusa is fel- szabadítóbb legyen.
Luis Buñuel: A szabadság fantomja (Le fantôme de la liberté, 104 perc, 1974)
Előadó: Szilágyi Ákos esztéta, költő
Amikor Franz Kafka barátainak felolvasta A per első fejezetét, azok váratlanul hahotában törtek ki, még a könnyük is po- tyogott a nevetéstől, maga Kafka is annyira nevetett, hogy többször elakadt az olvasásban. Hasonlóképpen: amikor a hetve- nes évek közepétől Louis Buñuel öregkori trilógiájának darabjait – A burzsoázia diszkrét bája, A vágy titokzatos tárgya, A szabadság fantomja – vetíteni kezdték a mozikban, a közönség szabályosan végighahotázta a filmeket, mintha burleszk- filmeket látna. Ez a nevetés alighanem A szabadság fantomjának nézésekor hágott tetőfokára, vált frenetikussá. Ám sokféle nevetés van. A művészet nevetése minden formájában áldott: szabadító és megtisztító nevetés. Megtisztít a valóságos, anyagi lét nyomorúságának, kisszerűségének salakjától. Kiszabadít e világ, az anyagi világ, a hatalom és a tudás, a kalku-latív piaci racionalitás és a bürokratikus-tudományos racionalitás gúzsába kötött világ fogságából. (Szilágyi Ákos)
Christian Petzold: Barbara (105 perc, 2012)
Előadó: Ungváry Krisztián történész
A történet a ’80-as évek elején játszódik, egy tehetséges, fiatal doktornő el szeretné hagyni az NDK-t, hogy a szerelméhez utazhasson az NSZK-ba. Kiutazási kérelmére vidéki áthelyezés és megfigyelés a válasz. Miközben Barbara az illegális határátkelését szervezi, az új munkahelyén feltárul a rendszer minden, a privát emberi kapcsolatokat is eltorzító aljassága. A gyermekorvos főhős ugyanakkor egyre inkább őrlődik az összekuszálódott érzelmei közt. Tudja, hogy egy-egy kallódó, nevelőintézeti fiatal számára szinte csak ő nyújthat támaszt, kollégája felé irányuló ambivalens figyelme pedig egyszerre igazolja menekülési vágyát és marasztalja mégis a hazájában. A színészi játék és a korszak atmoszférájának érzékletes megjelenítése a kortárs német mozi bravúros alkotásává teszi Petzold filmjét.
Liliana Cavani: Kannibálok (I cannibali, 83 perc, 1970)
Előadó: Cieklinski Sándor filmesztéta
Szophoklész Antigoné című drámájának történelmen túli konfliktusát egy nagyon is ismerős, kortárs világ közegével ötvözi a film, a mitikus tartalmak izgalmasan összetett viszonyba kerülnek a ’68-as eseményekre utaló konkrét reflexiókkal. Az arc- haikust és anarchisztikust egyaránt képviselő mű formanyelve, színészvezetése, zenéje, minden szegmense sugározza magából a szabadságvágyat és az alkotói szabadságot; a lázadás lélektanát közvetítő politikai parabola jelentőségét pedig egyre inkább felismerik a filmtörténettel foglalkozó szakemberek.
Ingmar Bergman: Rítus (Riten, 73 perc, 1969)
Előadó: Györffy Miklós irodalmár, filmkritikus
Ingmar Bergmant hosszú pályafutása során újra meg újra foglalkoztatta a művészi sors, a művészi szabadság kérdése, a művész és a polgár viszonya – Thomas Mann korai fő témája. 1969-ben forgatott Rítus című, fekete-fehér filmjét, amely eredetileg tévéfilmnek készült, szintén ennek a tematikának szentelte. A „művészt” itt egy há- romtagú artista-mutatványos-pantomim csoport képviseli, amely városról városra turnézik. Bár külön-külön mindhárman gyökeresen más-más alkatúak, mégis szorosan összetartoznak, elválaszthatatlanul függnek egymástól. Egy obszcénnak bélyegzett rituális mutatványuk miatt vizsgálatot indít ellenük a polgári társadalmat képviselő, magabiztosnak látszó bíró, aki a kihallgatások során, illetve az inkriminált produkció láttán oly mértékben elveszti a lába alól a talajt, hogy végül szívrohamot kap. A film szűk belső terekben játszódik, és a közelieken láttatott négy főszereplőn kívül más szinte nem is látható.
Alan Parker: Éjféli expressz (Midnight Express, 121 perc, 1978)
Előadó: Varró Attila filmkritikus
Minden idők leghíresebb hollywoodi börtöndrámáját brit rendező jegyzi. Török fegyházban játszódik, középpontban egy hasiscsempészésen kapott amerikai fiúval, aki a félholdas börtönben eltöltött hosszú évek élményei után nem csupán a kegyetlen kazamatákból, de saját rácsai közül is képes kiszabadulni. A Madárka és a Gyertek el a mennyországba rendezője ezúttal is egy zárt intézetben találja meg a társadalmi normáktól való függetlenedés kulcsát, a Tégla kiútját a Falból.
Federico Fellini: És a hajó megy (E la nave va, 132 perc, 1983)
Előadó: Hábetler András operaénekes
„Szóval ez a film kísérlet arra, hogy egy csapatnyi összezárt embert elutaz- tassunk a semmibe, vagyis a tengerre. Olyan elbűvölő ez az egész, mint egy csoportkép, örökösen elfog a kísértés, hogy minden arcnak megadjam a lehetőséget, hogy élje a maga életét. A moziról szól, arról, ami a filmművészet volt: egy olyan valóság, amely egy másik valóságot akart elmondani, ám végül olyan messzire sodródott tőle, hogy eltűnt a szemünk elől.” (Federico Fellini)
Julian Schnabel: Szkafander és pillangó (Le scaphandre et le papillon, 112 perc, 2007)
Előadó: Margitházi Beja filmtörténész
Jean-Dominique Bauby, a francia Elle magazin főszerkesztője 43 évesen agyvérzést kapott, és kómába esett. Húsz nap múlva tért magához, teljesen lebénulva. Egyedül a bal szemét tudta mozgatni, melynek segítségével, speciális jelrendszert elsajátítva kezdett kommunikálni a külvilággal. Helyzete ellenére Jean-Do megőrizte humorérzékét, szexualitását és életkedvét, sőt belevágott egy könyv megírásába. Betűnként, majd mondatonként fejezte ki érzéseit és gondolatait, a test páncélja mögött elevenen élő és működő érzelmeiről és fantáziája szárnyalásáról.
Akira Kurosawa: Menny és pokol (Tengoku to jigoku, 142 perc, 1963)
Előadó: Mátyás Péter filmesztéta
Kurosawa úgynevezett nyomortrilógiájának első darabja. Gondo, egy cipőgyár igazgatója, egész vagyonát elzálogosítja, hogy megszerezze a vezetői posztot, amikor fenyegető telefonhívást kap, hogy fiát elrabolták. Ebben a mai témájú filmben a kamaradráma és a thriller műfaja keveredik, a rendező a nyomort fenyegető erőnek állítja be, amely személyiségtorzulást, gyávaságot és haragot szül.
Dennis Gansel: A hullám (Die Welle, 2008)
Előadó: Cieklinski Sándor filmesztéta
Napjainkban, egy német kisváros átlagos gimnáziumában játszó- dik a történet. A tanároknak a különböző államformák tulajdonsá-gait kell bemutatniuk a diákok számára egy projekthét keretében. A szabad szellemű Wenger tanár úr legnagyobb sajnálatára az lesz a feladata, hogy az autokrácia aspektusait tanítsa meg. Azért, hogy motiválni tudja a srácokat, úgy dönt, hogy minél jobban bevonva őket, közös munka során dolgozzák fel a témát. A kísérlet túl jól, pontosabban túl rosszul sikerül, úgy tűnik, hogy a Hullám nevű mozgalmat már egyre nehezebb lesz mederben tartani.
A vetítések helyszíne: Műcsarnok előadóterem
Belépő: 800 Ft/alkalom
2016. szeptember 13. kedd 10:55